A német az írói nyelvem
Mora Terézia kapta a lipcsei könyvvásár szépirodalmi díját Harmincnégy éves, és máris annyi irodalmi elismerése van, hogy a kétszer ilyen idősek is megirigyelhetnék. Mora Terézia első regényéért a lipcsei könyvvásár szépirodalmi díját is begyűjtötte. – Ezzel a névvel akár Magyarországon is irodalmi karriert csinálhatott volna. Miként lehetséges, hogy mégis Németországban, németül lett elismert írónő?
– Egyszerű: csak németül tudok írni. Beszélek persze magyarul is, de valamilyen oknál fogva hiányzik az irodalmi nyelvem. Sopronban születtem, a magyarországi német ajkú kisebbség tagjaként: otthon tanultam, igaz, magyar-német két tannyelvű gimnáziumban, és csak tizenkilenc éves korom óta élek Németországban. Hét év itt-tartózkodás után kezdtem el írni, automatikusan németül. Ennek praktikus okai voltak, hiszen ha az ember indulni akar egy irodalmi pályázaton, akkor célszerű németül beadni a műveket. Amikor 1997-ben megnyertem a 35 éven aluliaknak kiírt Open Mike-díjat, akkor derült ki: a magyarral ellentétben németül tudok irodalmi szinten írni. És fordítani is csak magyarról németre tudok, visszafelé nem. Ami pedig a Morát illeti, ez nem eredeti, hanem felvett név.
– Az Alle Tage, amivel a lipcsei könyvvásár szépirodalmi díját is megnyerte, a tavalyi év egyik nagy kritikai sikere volt Németországban. Szürreális, modern legenda, amelynek központi figurája valahonnan Kelet-Európából származik, és képtelen kapcsolatokat teremteni, mindenhol idegen marad. Vajon csak kelet-európai kívülállásról van szó a nyugati világban, vagy ez a mai ember általános életérzése?
– Mindkettő. A modern ember egyik központi konfliktusa, mint ahogyan a modern regény központi problémája is az elidegenedés, a szakadék az egyén és az őt körülvevő világ között, amit egyre kevésbé ért. De van benne egy jó adag kelet-európaiság, vagy inkább egy általános emigráns életérzés, hiszen az ember egész életét meghatározza, ha nem élhet ott, ahol született, ahová a gyökerei, barátai, családja kötik.
– A német kritikusok prózájának gazdag nyelvezetét is dicsérték. Volt, aki azt írta, hogy a sorok között mintha átsütne egy másik nyelv, és ezért meghökkentően eredeti képek születnek.
– Ez talán a 1999-ben megjelent elbeszéléseimre (Különös anyag címmel magyarul is megjelentek – a tud. megj.) volt igaz. Valójában egy “írói nyelvem” van, amely két nagyobb és néhány kisebb nyelvből áll, ezzel az anyaggal dolgozom, de soha nem úgy, hogy magamat fordítom. Nem tudom, mennyi a saját érdemem a nyelv eredetiségében, legfeljebb annyi, hogy amim van, azt bátran használom.
– Ha már a nyelveknél tartunk, mikor jelenik meg az Alle Tage magyarul, és részt vesz-e a fordításban?
– Úgy tudom, elvileg dolgozik már rajta valaki, de fogalmam sincs, hogy hol tart a munkában. Ha kész a fordítás, természetesen elolvasom, hogy a lehetséges félreértéseket kigyomláljam, de egyébként olyan, amilyen, én a sorsára hagyom. Úgy érzem, ez egy másik mű.
– Korábban írt forgatókönyveket, az utóbbi években pedig magyar írók műfordítójaként is nagy elismerésre tett szert. Aggódhatnak a magyar írók, hogy az Alle Tage sikere után kevesebbet fordít majd, és inkább a saját prózára koncentrál?
– Ez tulajdonképpen eddig is így volt, hiszen mindig két saját írás között fordítottam. A sorrend általában az, hogy megírok egy könyvet (vagy egy elbeszélést), utána fordítok, aztán megint a saját művemmel foglalkozom, és megint fordítok. A legfontosabb persze a saját próza, a fordításokkal inkább akkor foglalkozom, amikor utazom, vagy valami más miatt nem tudok teljesen az írásra koncentrálni. Nem hiszem, hogy ez megváltozna, mert a fordításokat is nagyon szívesen csinálom. Az Alle Tage című könyvemen egyébként négy évet dolgoztam, és úgy éreztem, hogy minden energiámat kiszívta – de ennek ellenére élveztem.
Lipcse, 2005. március
http://www.nol.hu/
