Álomvároska a Felvidéken

Ki ne járt volna álmában egy idegen városban ? Az ódon utcák, a ködbe vesző templomtornyok és a harangok kondulása andalító sétára csalogat. Ott haladsz az évszázados főutcán, amely kilométereken át kanyarog a magaslatok közt lefelé vezető kincses völgybe. A kőkeretes ablakokból polgárasszonyok mosolyognak, cvikkeres urak iszogatják söreiket a bűbájos teraszokon, és amott diákok haladnak súlyos könyveikkel, köztük bozontos hajjal maga Petőfi az élen, és ekkor ráébredsz, hogy nem álmodtál, otthon vagy.Selmecbánya örök üzenete az a szellemi ragyogás, amit semmilyen erő nem képes elhomályosítani. Keresd fel tavasszal, nyáron vagy télen, mint most magam tettem, újra éled a múlt az évezredes hegycsúcsok közt életre hívott álomvároskában. Itt aranyat és ezüstöt rejtenek a hegyek gyomraikban, és ezért kezdődött el itt minden, ami azután világraszóló események láncolatává vált. Ezért jött itt létre  a földkerekség első bányászati akadémiája, ezért énekelték itt elsőként a bányászhimnuszt a föld alá ereszkedők, akik nem kincsek, hanem egy bányászkislány szíve után vágytak. És igen, itt használtak megint csak elsőként a világon puskaport a földalatti munkálatokhoz.

A természet csodáit az emberi találékonyság és tudásvágy saját malmára hajtotta, és a fejlődés olyan szintjéig jutott, hogy olasz, német, osztrák, szlovák és magyar tudósok alkották itt meg az újkor találmányait. Bányászok, kereskedők, iparosok, tanítók és tanítványok sereglettek a Monarchia harmadik legnagyobb városába, aminek megfestését nem kisebb mester, mint Csontváry Kosztka Tivadar vállalta magára és tehetségéhez híven ismét remekművet alkotott. Az ő általa is megörökített álomvároska ötszáz év alatt kiterebélyesedett, templomok, paloták, kultúrházak, tudományos műhelyek, oktatási intézmények, várak, céhműhelyek és a híres Akadémia épületei nőttek ki az áldott földből. Hagyományok születtek és olyan tanítványok jöttek ide a líceumba, mint Petőfi és Mikszáth. A fény terjedni kezdett és olyan elmék fordultak itt meg, vagy születtek itt, mint Giovanni Antonio Scopoli természettudós, Hell Miksa csillagász, Lumnitzer István orvos, Kosáry Domokos történész, Bulla Elma színésznő, hogy csak néhányat említsünk.

Aztán minden mintegy iszonyú hideg jégfuvallat után, pillanatok alatt megdermedt itt. Talán ez okozta, hogy amíg 1723-ban negyvenezren éltek a bányavárosban, mostanra mindössze alig tízezer a lakosság lélekszáma. Pedig békében, viszonylagos jólétben, gyors fejlődésben lakott itt  szlovák, német, osztrák  és magyar egyaránt. De hová lett ez a világ? Most az idegenforgalomból, a múltjából él a hegyek közé bújt városka, és amit nem lehet letagadni, nem lehet elhallgatni az egyre inkább előbújik rejtekéből. De miért is kéne azt elrejteni, amire inkább büszkének kellene lenni? Igenis újra kezd világlani ezen a helyen a szellem ereje, mert az bizony  legyőzhetetlen, mert az nem kér a politikai pálfordulásokból, még a történelmi viharokból sem, még az országhatárok változásaiból sem. Újra nő az, mint a vihar sújtotta vén tölgyfa friss hajtása. A régi erőből, a mindent túlélő gyökerekből ismét a magasba tör.  És megint elismertetik osztrák, német, magyar és bizony szlovák nagy elődök egykori alkotása és munkája. Ott van újra az líceum falán Petőfi Sándor magyar nyelvű táblája, és megemlékezést nyer anyanyelvünkön Wilkens Henrik Dávid,  a magyarországi erdészeti felsőoktatás megteremtőjének neve is. Miként a más nemzetekhez tartozó néhai szellemórások nevei is újból sokasodnak. A csinosodó butikokban, a takaros üzletek portáljain pedig megjelennek a szalamandrák faragványai, szobrocskái. Selmecbánya jelképei ezek,  hiszen a legenda szerint ők találtak rá az itteni  föld kincseire. Miattuk indult itt el ez a pazar kibontakozás. Miként a Sopronba költöztetett Erdészeti és Bányászati Akadémia, majd az egyetem hallgatói is, ebből a legendából kiindulva hívták életre a szalamanderüket, és ápolják továbbra is a selmeci híres hagyományokat.

Selmecbánya néhány év óta ébredezik furcsa álmából, újra élettel telnek meg az évszázados utcák és falak. A kiegyezés szelleme frissítő erővel tölti meg szlovák, magyar, német és osztrák szívét egyaránt. Az álom városka újra élő várossá válik és a híres középkori sörfőzde, az Erb utcájában, már megint sok nyelven és vidáman, bölcs megértésben iszogatnak és beszélgetnek a járókelők. Mert ez a város mindig is sok nemzetnek és kultúrának volt szülőhelye, ebből merítette erejét és emelte fel azt a magasba a közeli hegyeken  túlra is. Európában Európa felé.

Tanuljunk Izlandtól!

Tavasszal két nagylányom megjárta Izlandot. Sok szépet meséltek a szigetországról amikor megjöttek, de magam csak mosolyogva, az út sikerét nyugtázva hallgattam őket. Most, hogy az izlandi válogatott bejutott a labdarúgó világbajnokságra jobban utána néztem a néhai vikingek utódainak. Meglepő dolgokat fedeztem fel. Bizony tanulhatnánk ettől a Miskolcnál mindössze másfélszer nagyobb lakosságszámú országtól. Nem olyan gazdagok, mégis nyugodtan élnek, nincs köztük széthúzás, a világon a legjobban megbecsülik a nőket és náluk stadionépítési láz nélkül is bevált a “fociterápia”. Sőt annak egyik különös oldala is, a tavaly nyári Európa-bajnokságon aratott sikerük után, rekordszámú gyerek született, az izlandiak ugyanis szexszel ünnepeltek.Sokat írtak már az ország csodálatos tájairól, vulkánokról, vízesésekről, tiszta vizű folyókról. Olvashattunk a hőforrásokról és gejzírekről, amelyek természetes melegítői a a házaknak, üvegházaknak, farmoknak, üzleteknek. Azt is megtudhatjuk, ha kicsit utána nézünk, hogy az izlandiak imádják a legkülönfélébb tengeri herkentyűket,  lazacféléket, rákokat és a tőkehalat. A rohasztott cápahús, a perzselt birkafej is ínyencségnek számít. A szárított halat chips helyett fogyasztják. Ezek a gasztronómiai érdekességek azonban önmagukban igen keveset árulnak el az izlandi nép lelkéről, nem sokat mondanak a vikingek, skótok, írek leszármazottainak mindennapjairól. Annál elgondolkodtatóbb, azonban hogy itt ült össze a középkor legelején a világ első parlamentje. Itt választottak a világon elsőként női államfőt, és azóta is Izlandon példaadó egyenjogúságban élnek a két nem képviselői. A nemrégiben még pénzügyi válsággal küzdő ország mára gazdasági csodát varázsolt elő a saját erejéből. A varázs és a csoda egyébként is mindenütt megérinti az odalátogatókat. Hisznek a tündérekben és manókban, akiknek még parányi sziklaodúkat is építgetnek. Az pedig szinte megint csodának nevezhető, hogy amíg húsz évvel ezelőtt az izlandi tinédzserek Európa élvonalába tartoztak az elfogyasztott alkoholmennyiség terén, mára sereghajtókká váltak. Nálunk ismeretlen eredetű drogok szedik az áldozataikat, utcán fetrengő fiatalokról készítenek fotókat. És sajnos a dohányzás mértéke sem csökken a mi tizenéveseink köreiben. Mi a titka az izlandi “csodának”?Talán csak az, hogy ott működő programokat indított el a kormány a két évtized alatt. Például azt, hogy töltsünk több időt a gyerekkel, vigyük színházba, moziba, kiránduljunk, horgásszunk, egyáltalán éljünk velük. De hogyan, amikor nálunk apának, anyának külföldre kell ingáznia, ott kell élnie távol a családtól, hogy egyáltalán elemi létén javíthasson. A közösségek működése persze nem pusztán a pénztől függ, de a közösségek szerveződése, a klubélet, az ingyenes sportolási lehetőségek igenis tőlünk függenek. Vagy kevés nálunk az áldozatvállaló ember? Olyan mint például  Faragó Sándor, a Ping-Pong Doki, aki egy darab pingpongasztallal indította el sikeres prevenciós programját, nyomában pedig több helyen éjszakai sportklubok alakultak. Miből van nálunk kevés és miből van ott fenn északon sokkal több?

Azt hiszem Izland jól működik. A közösségek virulnak, de ennek töretlen hagyományai is vannak. A kultúra szorosan kötődik a közvetlen természeti környezethez, ami lenyűgöző és lélegzetelállító, és ami ott nagy megbecsülésnek és tiszteletnek örvend. Úgy gondolom itt rejlik valamiféle kiindulási pont. Nézem a mi hegyeinket, erdeinket, a patakok partját , a mezőket, amelyek legalább olyan szépek, mint a zord északiak, nézem, de elborzadok a kidobált hulladéktól, a törmelékkel teli zsákoktól, műanyagflakonoktól, festékesdobozoktól, régi televízióktól, bútoroktól. A környezet aljas és meggondolatlan szennyezésétől. Figyelem a körforgalmakon  átszáguldó tesztoszteron bombákat, akik autójukat az őket ért napi stressz hatásai miatt valósággal fegyverként használják. Látom a televízióban a hatalomért viaskodó politikusainkat és a hányinger kerülget. Itt nem működnek jól a dolgok. Izlandon pedig élhető világ van. Úgy tűnik valamiféle egyensúly alakult ki ott. No nem egyetlen nap alatt, vagy néhány évtized alatt.  Mentális és fizikai nyugvó állapot uralkodik ott régóta. Ebben erő és életakarás, boldogságra törekvés valósul meg. Így juthat be a focitörténelem legkisebb országa a labdarúgó-világbajnokságra. És a győzelemnek tudnak tisztán, közösen, egységben felhőtlenül örülni. Fantasztikus  ország ez, ahol az eurázsiai és az észak-amerikai kontinens tektonikus lemezei találkoznak. Egy félelmetes hasadék, ami viszont nem hasítja ketté a kicsi országot, legalább is lélekben nem. Milyen jó volna, ha a magyar lélek is végre összetartóvá válna, és nem hasadna tovább, mint valami silány posztó. Ezért mi magunk egyszerű emberek, és nem csupán jó vagy rossz politikusaink tehetnének sokat.

 

 

 

Magyar kokárda a Fudzsijamán

Isten hozta Önöket Japánban! – harsogta öblös hangján Ichiro professzor, aki a Helgoland gőzös fogadtatására érkezett ki Yokohama ősi kikötőjébe. Széchenyi Béla magyar gróf és a neves osztrák térképész, Gustav Kreitner örömmel fedezte fel vendéglátójukat. Megkönnyebbülten integettek neki, majd óvatosan lépkedtek le az imbolygó hajólépcsőn. Érezték talpuk alatt a szigetország biztonságos talaját. Udvariasan, japán módra meghajoltak az apró termetű professzor előtt, aki széles mosollyal viszonozta köszönésüket.

– Ha minden jól alakul, holnap gyönyörű napunk lesz! – fogadta Ichiro tökéletes németséggel európai vendégeit. Ichiro professzor a valóságban még imponálóbbnak tűnt Herr Gustavnak, aki a gróftól már sok történetet hallott róla. Azt azonban soha nem gondolta volna, hogy a tokiói Császári Egyetem természettudományi karának vezető professzora ennyire természetesen és oldottan viselkedik majd. A magyar gróffal régi barátság fűzte egybe, hiszen Ichiro többször is járt már Bécsben, ahol találkozhatott a Széchenyi család tagjaival. Tudta azt is, hogy a magyar gróf évekig gyászolta szeretett feleségét, Erdődy Hannát, aki házasságkötésük után két évvel meghalt. Hat évet magányban és teljes visszavonultságban töltött. A fájdalmas gyászéveket csak most törte meg ez a keleti utazás, ami Béla gróf újbóli magára találásának tanújele volt.

– Ha megengedik, a házamban látom önöket vendégül, így legalább megmutathatom legújabb munkáimat és egy kicsit felkészülhetünk a Fudzsijama megmászására is – invitálta vendégeit Ichiro, akit egy kétlovas fogat hajtója, Jenko hozott ki a kikötőbe.
Miután az érkezők holmiját feltették a homokfutóra, maguk is felszálltak a kocsira. Jenko parancsszavára a két barna ló fürgén ügetni kezdett velük Tokió felé. A távoli Európából érkező vendégek a hosszú hajóút ellenére is csodálattal bámulták a japán tájat: a teraszos rizsföldeket, a gazdag termést ígérő őszibarackfa ültetvényeket és a messzeségből ásító hegyeket. A hegyvidék és a környező dombok üde zöld színbe öltöztek, apró színes cserjék varázslatos színfoltokkal lepték el a közeli hegyoldalt. A két utazó először látott japán tájat, aminek ápoltsága és finom szépsége mély benyomást keltett bennük. A földeken dolgozó parasztok megemelték kalapjaikat a tekintélyes utazóknak. – Ez olyan idilli, mint Erdélyország – magyarázta a gróf Gustavnak. Kreitner hadnagy jóváhagyólag bólintott, hiszen Transzilvánia szinte második otthonának számított, a legtöbb térképfelmérését ott végezte el az elmúlt években.

Ichiro otthona nemes egyszerűségével hatott az európai utazókra. – Szeretem ezt a kevés bútort, a természetes bambusz kereteket, az intarziás padlót és a mindenütt megtalálható apró lámpásokat – magyarázta a gróf Kreitnernek, akit pedig a japán kert látványa nyűgözött le a legjobban. Rövidesen megismerhették a professzor feleségét, Hakikot, aki mindent elkövetett, hogy kiválóan érezzék magukat. Illatos teát hozott és meggyújtotta az asztalon álló lámpásokat, mivel gyorsan lement a Nap, de utolsó pírjával még bearanyozta a bambusz asztalkánál ülők arcát. Miközben a vendégek teájukat fogyasztották, a ház asszonya biztosította mindkettőjüket, hogy a frissítő tea után következik a vacsora. A legfinomabb hagyományos japán ételeket hozták be ezután az asztalra. Ebben segített Hakiko két bájos leánya: Kiyoko és Hisano. Csendben, de jóízűen fogyasztották el az étkeket, amelynek sora csak nem akart véget érni. A professzor végül mintegy európai szokásként meleg szavakkal üdvözölte vendégeit, amikor egy-egy csésze szakéval erősítették meg barátságukat. Majd Ichiro az egyik szobából vaskos könyveket és preparátumokat, valamint ősi kövületeket hozott elő. Hosszan beszélt kutatási eredményeiről és terveiről, amit a gróf és térképész is odaadó figyelemmel hallgatott. Az érdekfeszítő előadásnak Hakiko tapintatos figyelmeztetése vetett végett: holnap a japánok szent hegyét kell megmászniuk, és ehhez bizony pihenniük kellene.

Másnap, 1878. július 28-án viszonylag korán keltek a túrához az Ichiro ház vendégei. Jenko már előállt a kocsival és időközben bepakolta az egész napos úthoz szükséges élelmet és a túrafelszereléseket is. Miközben a köves, zökkenős úton elindultak Ichiro professzor elmondta a Fudzsijamáról a legfontosabb tudnivalókat. – Születésének mesés története van! – csigázta fel hallgatóságának figyelmét. – Az ősi időkben a hegyek és az erdők japán istenei, hogy közelebb kerüljenek az emberekhez, bekapcsolódtak a munkájukba. Egyetlen éjszaka alatt kiásták a legnagyobb japán tó, a Bivako helyét, és a földből fölépítették a tőle több mint kétszáz kilométer távolságra magasodó Fudzsit, sőt még a környezet szépítésére is telt az idejükből. Reggelre így közös erővel elkészült az isteneknek a székhely, az embereknek pedig a fürdőparadicsom.

Az európai vándorok alaposan megilletődtek ettől a legendától, amikor pedig a több órás kocsikázás után megpillantották a hegyet, már valóban elhitték, hogy a Fudzsijamának lelke van. – Ezt a Fudzsikó szekta hirdeti – mondta Ichiro. – A hegy megmászása vallásos cselekedetnek számít ma is, amihez régen fehér zarándokköpenyt öltöttek. A hegyet templomok, szentélyek veszik körül. Ezúttal azonban a professzor és vendégei nem öltöttek fehér köpenyt, hanem a kornak megfelelő túra felszerelésben veselkedtek neki a hosszú útnak. Útjukon Jenko is elkísérte őket, aki a tehercipelésből vette ki részét nagyobb mértékben. A 3776 méter magas csúcsig, egy rövidebb, de meredekebb ösvényen húsz kilométert kellett megtenniük, ami a legszerényebb számítások szerint is legalább 4-5 órán át tart majd.

Fárasztó, de csodálatos út vezetett felfelé a hegyen. Béla gróf és Kreitner térképész nem győzte megfigyelni a hegyoldal természeti kincseit. Ichiro most sem hazudtolta meg természettudós érdeklődését, növényleveleket és magvakat gyűjtött be, de rátalált egy igen ritka lepkefajra is, amit könnyű selyem köntösével fogott meg. Ahogy egyre feljebb jutottak, a vendégeket a táj szépsége valósággal lenyűgözte. Nem véletlenül vált a művészek célpontjává a szabályos kúp alakú, hósapkás Fudzsi. Festők örökítették meg vásznaikon a hatalmas hegyet, költők írtak hozzá verseket. A csúcs közelébe jutva minden fáradságukért kárpótolta őket a hegy formáinak, festői színeinek a változása. A Csendes-óceánig terjedő lélegzetelállító panorámának a látványa felejthetetlennek bizonyult. Fenn a kráter csipkés perménél végre kifújhatták magukat. Kreitner térképész rajzokat készített albumába, Ichiro professzor pedig kövületeket gyűjtött. Jenko elheveredett egy törpefenyő közelében. Friss nyugati szél csapott arcukba. Széchenyi gróf már egy ideje nem volt látóterükben. Aggódni kezdtek miatta, amikor Kreitner felfedezte őt az egyik kisebb csúcs tetejében. A gróf egy facöveket vert le az omladékos kövekbe. Majd amikor szilárdan állt, egy piros-fehér-zöld kokárdát vett elő a kabátja zsebéből. Mintha jó előre készült volna, kismérető kalapácsot húzott elő tarisznyájából és egy szöggel rögzítette a kokárdát.

Azután néhány percig csendben guggolt, mélyen lehajtott fejjel, időtlennek tűnő szomorúsággal. Őszülő hajtincseit felborzolta a szél. – Mit csinál gróf? – kérdezte kissé aggódva Ichiro, de mivel választ nem kapott, nem firtatta tovább a dolgot. – Tudja, hogy maga az első magyar, aki a szent hegyet megmászta – fordult a visszaérkező Széchenyihez nem titkolt örömmel. – Igazán? – kérdezett vissza elmélázva a gróf. Eközben Jenko, aki nem bírt a kíváncsiságával, zerge fürgeségével a nem látható oldalról ugyancsak megmászta a csúcsot. A kokárda tetszett neki, rájött arra is, hogy a nemzeti színek lehetnek rajta. De mit jelent a furcsa nyelven irt felirat: „Hanna emlékének! ”Mit jelenthet? Lefelé a hegyről is ezen törte a fejét.
Este fél kilenckor értek le. Széchenyi gróf szívében végtelen melegség áradt szét. Hat éves fogadalmat teljesített ezen a napon. Halálos ágyán ezt kérte tőle asszonya, aki mindig Japánba vágyott. A kokárdát pedig még lány korában kapta édesapjától, akinek a magyarok forradalmár költője, Petőfi Sándor ajándékozta.