Csak pár lépésre volt a határ
Húsz évvel ezelőtt Kótai Géza egy társával próbált átszökni a határon. Aknamezőre tévedtek, és súlyosan megsérültek. Az esetük nem egydülálló. Erre is érdemes emlékezni a páneurópai piknik előtt.1989-ben több száz NDK-s menekült át a határ osztrák oldalára. De ezt megelőzően voltak ennél kalandosabb, sőt, életveszélyes próbálkozások is. A határon az illegális határátlépések megakadályozására 260 kilométer hosszan különböző rendszereket, drótkerítéseket és aknazárat hoztak létre. Egyes források szerint a magyar–osztrák határszakaszon 270 ezer gyalogsági taposóakna és közel 100 ezer érintőakna lapult a föld alatt. 1965. augusztus 28-án este ezek közül egy éppen Kótai Géza alatt robbant föl…
A Sotex-kultúrházban volt rendezvény, én éppen oda készültem. Eszembe nem jutott, hogy ilyesmi történhet még ezen az estén – kezdi a visszaemlékezést Kótai Géza. – A Várkerületen, illetve akkori elnevezése szerint a Lenin körúton találkoztam egy barátommal, ő állt elő az ötlettel, hogy este célozzuk meg a határt, vagyis disszidáljunk. Talán föl se mértük, ez milyen veszélyekkel jár, 18 éves fejjel más járt az eszünkben. Felszálltunk a brennbergi buszra, a katonák igazoltattak, soproni lakosok voltunk, ezért továbbengedtek.
Ma is jól emlékszem, hogy a templom alatti kocsmában megittam hat kávét, és kezdtem nagyon félni: minden tagom remegett, de már nem volt visszaút. Sötétedés után elindultunk a határ felé. Az erdőben botlódrótok, mindenféle zörgő dobozok, félelmetes volt. Mondanom sem kell, hogy térképünk nem volt, kicsit a vak világba indultunk el, egy idő után azt sem tudtuk, merre járunk, hol vagyunk, így aztán valahol Hermes környékén értünk ki az erdőből, ahol rögtön egy őrtoronnyal találtuk szembe magunkat. Elsőre az ugrott be: lőni fognak, tegyük fel a kezünket, azonban semmi nem történt.
Hogyan történt a baleset?
Tovább kúsztunk, akkor már az aknamezőn, amiről természetesen nem volt tudomásunk, úgy tudtuk, hogy ezen a részen nincs elaknásítva a határ, nem is indultam volna el, ha én ezt tudom. Egyszer csak elértük a határt, ahol még volt egy drótkerítés, és itt történt a tragédia. Kúszás közben nyilván testsúlyunk eloszlott az aknák felületén, így azok nem robbantak, de itt a kerítésnél föl kellett állnunk, ami kis híján az életünkbe került. A robbanás társamnak leszakította a lábfejét, nekem a térdemet roncsolta szét, ezenkívül súlyosan megsérült a kezem és a hátam is.
Több mint két órával később találtak meg bennünket, sokkos állapotban vittek be a kórházba. Évekkel később, egy fül-orr-gégészeti szakrendelésen hozott össze a sors dr. Keszthelyi Tamással, és csak akkor tudtam meg, hogy valójában ő húzott le az aknamezőről, ugyanis katonaorvosként éppen Sopronban teljesített szolgálatot. Nagy szerencsém volt, kis híján amputálni kellett a lábam. Azóta augusztus 28-át is születésnapként ünneplem, a napokban immár negyvennegyedik alkalommal…
Milyen következményei lettek ennek a disszidálási kísérletnek?
A kórházban géppisztolyos őrök vigyáztak ránk, látogatót nem engedtek be hozzánk, majd rendőrségi kihallgatások, bírósági tárgyalás, de az ítélet úgy szólt, hogy a megtörtént esemény következményeit megfelelő büntetésnek tudják be, így mindössze bírói figyelmeztetésben részesítettek. A történet teljességéhez még az is hozzátartozik, hogy az őrtoronyból azért nem vettek észre bennünket, mert az ott szolgálatot teljesítő két határőr kiskatona elhagyta az őrhelyét, állítólag bementek a faluba.
Katonai bíróság elé állították őket. Természetesen ezt követően sokáig szóba sem jöhetett, hogy érvényes útlevél legyen a birtokomban, nemhogy nyugatra, keletre sem utazhattam. Akkor a lelkem és a testem is súlyosan megsérült, ma már csak ez utóbbit viselem, ezt viszont életem végéig…
Kótai Géza visszaemlékezése ma már történelem, a vasfüggöny kiállítási tárgy lett, a legutolsó halálos lövés pedig 1989. augusztus 21-én dörrent el a magyar–osztrák határon…
helyitema.hu
