Felrobbantották apját, öccsét vízbe fojtották

Migráns arcképcsarnok

1.KAMARAN

Lehet félni a migránsoktól és tartani tőlük, az utcán, tereken és üzletekben. Tiltakozni is lehet a befogadásuk ellen, mert ők idegenek. Többségük azonban éppolyan ember, mint mi, ugyanúgy sírnak, félnek és nevetnek, csak azzal a különbséggel, hogy száműzöttek, menekülők és nincstelenek. Jézus szavai iránymutatók lehetnek: „Bizony, bizony, mondom nektek: Aki befogadja azt, akit küldök, engem fogad be, s aki engem befogad, azt fogadja be, aki engem küldött.” (Jn 13,20) Most kezdődő sorozatunkban hetente bemutatjuk egy-egy menekült, ha úgy tetszik migráns, rövid portréját. Elsőnként az afgán Kamarannal ismerkedhetnek meg, aki a Hindukus hegység lábaitól érkezett.

Kamaran az észak-afganisztáni Kondüzből érkezett menekültként. Igaz hegyi ember, aki gyerekkora óta juhokat legeltetett a Hindukus lábainál. Tavasszal már indulni kellett a zöldellő hegyek felé, hogy a nyáj jól lakhasson a friss fűvel. A családok összeálltak és ki-ki száz meg száz állatot adott hozzá az olykor több mint ezer birkát számláló állományhoz. Okos kutyákkal tereltek, akik a legkisebb jelzésekből is értettek. Másként füttyentett a pásztor, ha farkasok támadtak, és másként, ha bővizű folyóra leltek az itatáshoz. Kamaran ma is felidézi ezeket a füttyöket, álmában a 3000 méter magas hegyek között jár és vigyáz a nyájra, hogy legyen hús és tej, legyen gyapjú, amit el lehet adni a falvakban. Nem akarta ő soha otthagyni a hófedte büszke hegyeket, a gyors folyású hegyi patakokat, őseinek földjét. Ma is boldogan élne, ha nem jönnek a háborúk. A talibánok, akik elvitték juhaikat és az élelemet, akik gyilkoltak, ha valaki nem adott.

-Apámat egy gyűlésen ölték meg, öngyilkos merénylő végzett tucatnyi emberrel. Öcsémet pedig vízbe fojtották egy évtizedes családok közötti perpatvar bosszújaként. Ekkor mondta nekünk anyám, hogy itt nem lehet tovább élni, menekülni kell. A biztonságot Európában találtuk meg, befogadtak bennünket. Anyámat és fiútestvéremet Németországban és az én családomat Ausztriában. Hazámban soha nem jártam iskolába, nem tanulhattam, mert örökké úton voltunk a nyájakkal. Tavasztól őszig 300-400 kilométert tettünk meg gyalog. Most itt tanulhatok. Az osztrák Caritas tanárai olvasni, írni tanítottak meg. Ezután jelentkeztem egy továbbképzésre, ami után munkát is találhatok majd. El kell tartanom a családom, feleségem és négy gyermekemet -mondja a 34 éves Kamaran.

Ám Kamaran továbbra is hazalátogat álmaiban a kéklő hegyek közé, a sziklák borította hegyoldalakhoz, ahol született, és ahol a birkanyájak ezrével vándorolnak a friss tavaszi szélben. Ő nem akarja látni földjén a fegyvereseket, a rakétavetőket, a vonuló egységeket, bármelyik országból érkeznek is,  a véres harcokat, a rabolni érkező talibánokat. Ő a békét szeretné, de most már itt kell élnie az Alpok lábainál. És azt reméli, hogy egy napon itt is megél majd a juhnyájak legeltetéséből és földje is lesz még, ha nem is akkora, mint otthon, amely Burgenland kiterjedésével mérhető.