Igénytelen szórakozóhelyek I.

„Folyjon a sör, legyen sok csaj, és dübörögjön a basszus” – mondta egyik ismerősöm alig józan állapotban az egyik közismert szórakozóhelyen. Úgy tűnik itt, nyugaton a fiatalok nem is vágynak ennél többre, ha szórakozásról esik szó. Első cikksorozatomban a szórakozóhelyek minőségét, és az emberek igényeit próbálom feszegetni. Vegyes stílus, avagy a legényes tánc divat-e még?

Tekintve, hogy én is egyetemista vagyok, szerves része vagyok az éjszakai életnek Sopronban. Az évek alatt tapasztaltam jót és rosszat egyaránt, ami a vendéglátást illeti. Ugyanakkor nem csak én, de az ismerőseim többsége is zúgolódik, ha a szórakozóhelyek kerülnek szóba. Viszont mégis elmennek mondván, hogy nincs más. Vagy inkább a törzshelyek igazodtak a vendégekhez? Nem is szaporítom tovább a szót. Csapjunk a közepébe!

Szerda este van, holnap vizsgáznék, de tanulni már nincs erőm. Az óra lassan elüti az éjfélt, én pedig azon agyalok, hogy vizsga előtt még bulizzak-e egyet. Vagy mégis inkább fotoszintetizálni kellene? Nincs mit veszíteni, ezért gyors zuhany, borotválkozás, új ruha – Sensation White buli kudarcára való tekintettel – szigorúan fehér, marék zselé a hajba, és cirka 1 órán belül menetképessé tettem magam.

A kiválasztott hely pedig nem más lehet, mint a Baross utcai közismert gyűjtőhelység, a Dáridózó. Ameddig odaérek több társasággal is összefutok, akik az aznap este buli előtt elfogyasztott koccintós bor és a nem kis mennyiségben kísérőként legurított tolnai guggolós – néhol erdélyi szilva – pálinkától egy picit illumináltan harsogják, hogy „Buli van, woaaaazz!”. Végül oda érek a Dáridózó bejáratához.

A hegyomlás nagyságú és a végtelenségig bunkó biztonságiak a szokásos bicepsz és mellizom megfeszítős, energy drinket szürcsölgetős, marbi lájtot szívós félbeton arcot vágós tekintettel merednek mindenkire. Kicsit arrébb a síneknél öklendezni látok egy fiatal srácot. Hiába, sosem tanulják meg mi az a mérték.

Belépek a bűnbarlangba, igazi félhomály, ahogy illik, fülembe üvölt a hangfalakból a Balatoni nyár, és ebben a hangulatban be is álltam a sorba jegyet venni. Előttem egy nagyobbacska társaság. Biztos volt köztük olyan, aki most jár itt először, mert a karszalagot még fel sem tették, de az egyik már be akart menni. Természetesen a „Mit jóvan, jóvan?” és a „Kapjál észbe öcsi!” udvarias felszólítás után kivárta a sorát. Végül bejutottam.

 Ami nekem rendszeres érvágás ebben a városban, hogy jó rezidens DJ-t még nem hallottam. Tehát az, hogy modern tánczene után hiphop jön, majd ezt követi a Náksi klasszikusok, majd a Represent Cuba, az csak egy dolog. De hogy két számot nem tud összehozni, az valami horror. Ugye tudjuk, ez az, amikor a két szám üteme egymáson van és ezért a számváltásokat nem halljuk olyan élesen.

És ami a legelkeserítőbb, hogy még a fénytechnikus srác is jobban pakolja a lemezeket – vagy a laptopon az mp3-at – mint a rezidens. De minek kellene jó DJ? Hiszen így is telt ház van minden szerdán. Kikértem egy sört, próbálok vegyülni, lepacsizok az ismerősökkel. Bambulunk a tömegbe, hajnali 1 órakor alig vannak még. 10 perc múlva behömpölyög a kb. 200 fős tömeg és beindul a buli.

Fiúk és lányok egyaránt fogyasztanak, ismerkednek, összejönnek. Nincs abban semmi. De az elfogyasztott alkoholmennyiség függvényében jelenik meg egyre több ember a tánctéren lévő emelvényen. Na most oda 3 féle ember megy fel táncolni; aki nagyon részeg, aki nagyon magamutogató, vagy aki nagyon tud. Alkalomadtán engem is felcipelnek oda a kedves barátaim.

Ezúttal sem történt ez másképp, hamar a színpadon találtam magam, és ha feljött valaki, akit akár csak messzebbről is ismertem, széles vigyorral, dinnyeszeletelős egyet jobbra egyet balra tánccal, és egy hangos „Eeeeeeeeeee! Te is itt vagy? Há’hogy?” mondattal üdvözölt.

A csúcsa az egésznek az volt, amikor egy srác az emelvény szélére rakta le a sörét, de annyira részeg volt, hogy ha lehajolt volna érte, akkor le is esik onnan. Tehát próbált ott a sörével dűlőre jutni, amikor a szintén ittas, kockás inges, sztk keretes szemüveges, rövid gatyás, informatikus hallgató kinézetű emberek jelentek meg az emelvényen és a herebecsípős jódlit idéző hangon üvöltötték a Living on a prayer-t Bon Jovitól.

Ennek sokknak a hatására inkább leültem beszélgetni, és ott sem volt ingerszegény a környezet. Lábam alatt érzem ahogy ropognak a sörösüvegszilánkok, a hőmérséklet pedig felér egy szaunáéval. Beszélgetés közben néha látok pár sörösüveget lepotyogni az emeletről, a ledobált cigicsikkekről nem is beszélve. Itt is értek különböző interakciók, például amikor az egyik srác orosz papírzsebkendőt használt (had ne fejtsem ki, hogy ez mi), majd nem sokkal később egy szintén hegyomlás fiatalember egy véznábbat két kézzel a feje fölé emelet és úgy táncolt.

A viccesebb pontokat kielemeztem, de minden éremnek két oldala van, így hát jöjjenek az elkeserítő dolgok. Amikor már éppen menni készültem, az egyik ismerősöm és egy másik srác verekedni kezdtek. A közelben levő kidobók tették is a dolgukat, csak picit elkésve, mert mire odaértek, a cimborám összeesve feküdt a földön, mert fejbe vágták egy üveggel. A mentő vitte el. Mint később megtudtam mindezt azért, mert megkérte a srácot, hogy annyira azért ne simuljon már az ő barátnőjéhez tánc közben.

Összegezve ezt az átlagos estét a Dáridózóban, kritikus véleményt kell alkossak. Először is a szórakozóhely minőségét egy paradox folyamat alakítja. A programszervezők nem fogják magukat megerőltetni, mert mindig telt ház van, viszont az emberek a silány programok ellenére elmennek, mert nincs más.

A vendégek pedig igazán odafigyelhetnének egymásra. Kicsit több empátia, és néha egy „köszönöm” vagy „legyen szíves” kifejezés beiktatása a szóhasználatba csodákra lenne képes. Másfelől a verekedések miért kellenek? Elhiszem, hogy a férfiak többségében túlteng a tesztoszteron, de azzal, hogy véresre veritek a másikat még nem lesz több csajotok.

Lehetne ezeken a tényeken változtatni.

Tömeges probléma, de ha mindenki csak egy picit körültekintőbb, az már nagy előrelépés lenne.