Tito marsall soproni rokonai

Broz Ferenc 89 éves soproni polgárról csak kevesen tudják, hogy a néhai jugoszláv kormány- és államfő, Joszip Broz Tito (1892-1980) unokaöccse. Családja történetét fölemlítve a hírneves rokonról is elárult néhány intimitást.

A soproni bánfalvi temetőben nyugszik Broz Márton, akiről csak nagyon kevesen tudják, hogy a volt Jugoszlávia néhai első emberének, Tito marsallnak a bátyja volt.

Az Ady Endre úti szolíd családi házat, ahol évtizedekig élt, fia Broz Ferenc örökölte. Joszif Broz Tito 89 éves unokaöccse napjainkban itt él és hálával emlékezik nagybátyjára, aki évtizedekig támogatta karrierjét. Broz Márton már a trianoni békeszerződés után a városban dolgozott, a vasútnál. A bécsújhelyi (Wienerneustadt) vasútállomásról helyezték át ide, éppen 1921-ben. Az első világháború előtt még csak találkoztak a Broz testvérek, de azután hosszú-hosszú évekre megszakadt a kapcsolat.

– „Apám népes családból származott, a horvátországi Kumrovecben született, akárcsak a többi Broz gyerek” – emlékezett Broz Ferenc, s magyarázatként még hozzátette: Kumrovec akkor az Osztrák-Magyar Monarchia része volt. – „Tizenhat évesen ki akart vándorolni, de Bécsnél nem jutott messzebb. Rövidesen talált magának megélhetést is. Pályamunkás lett a bécsújhelyi vasútállomáson, de szorgalmának és tehetségének köszönhetően néhány év múltán főkalauzzá nevezték ki. Ebben az időszakban látogatta meg Joszip öccse többször is Lajtaszentmiklóson (Neudörfel), ahol feleségével, a répcevisi Finta Annával élt. Tito nyugtalan természete már ekkor világosan kirajzolódott. A kicsi határfaluból egész napra Bécsbe utazgatott, ahol azután színházban, múzeumokban, kávéházakban, vagy egyszerűen csak az utcákat járva töltötte el az időt. Nem egyszer késő éjjel tért haza. Ilyenkor apám korholta, hogy nem érdemli meg a vacsorát sem, de anyám, aki nagyon jó asszony volt, mindig melegen tartotta számára a finom zagorjei töltött káposztát.”
–
Ez volt az az időszak, amikor Joszip Broz fémmunkásként dolgozott Bécsújhelyen, majd Németországban a Benz cégnél, mielőtt a Daimler tesztvezetője lett. 1914-ben – még az első világháború kitörése előtt – mint az Osztrák-Magyar Monarchia alattvalójának, be kellett vonulnia a hadseregbe. Az utolsó híre ekkor az volt róla Broz Mártonnak, hogy Budapesten egy katonai vívóbajnokságon ezüstérmet nyert. Ezután hosszú-hosszú évekig időnként egy-egy levelezőlap révén kaptak csak hírt egymásról. Ezért Tito bátyja, aki mélyen vallásos, katolikus ember volt, sokáig nem is tudott arról, hogy az öccse hadifogságba esett és a Szovjetunióban belépett a kommunista pártba. Majd az első Jugoszlávia idején aktívan részt vett a nemzetközi munkásmozgalomban is, sőt külföldi megbízatásokat is kapott, de még börtönbe is zárták.

– „A háborúban Tito – immár partizánvezérként – a szövetségesek oldalán sorra aratta a győzelmeket a német megszálló csapatok ellen. Apám csak egy furcsa véletlennek köszönhetően, 1945 végén hallott ismét híreket az öccséről” – mondja Broz Ferenc. – „Az történt ugyanis, hogy egy horvát és szlovén katonákat szállító vonat gördült be a szétbombázott soproni állomás egyik újjáépített vágányára. Horvátul tudó tolmácsot kerestek. Apám ment is azonnal, és amikor az egyik tiszttel szóba elegyedett, az mindjárt felkapta a fejét a Broz név hallatán. Miután kiderült, hogy milyen rokoni szálak fűzik apámat Titóhoz, a katona mindjárt rákérdezett: “Tudja milyen híres ember lett a maga öccséből?” Néhány napba sem telt, a szovjet városparancsnokságról is megkeresték apámat. Attól fogva védelmet élvezhetett a soproni Broz család. Sőt, apám még Romanov városparancsnokot is megkérhette, hogy a szovjet katonák kíméljék meg a lakosságot a különféle atrocitásoktól.”

A híressé vált rokonnal később is tartotta a kapcsolatot a soproni Broz-család. – „Már 1946-ban felkereshettem Belgrádban a nagybátyámat. Nagyon kedvesen fogadott. Már a kezdet kezdetén megbízott azzal, hogy a vajdasági magyar területekről érkező levelek egy részét fordítsam le. Ő egyébként csak keveset tudott magyarul. Bármi is történt a háború alatt, én csak azt tapasztaltam, hogy Tito szerette a magyarokat, és amiben tudott, segített nekik. Emlékszem, egyetlen alkalommal apám is találkozott vele Belgrádban. Tito azonban – bármennyire is invitáltuk – soha nem jött el Sopronba. Édesapám pedig nem akarta elfogadni a támogatást, amit ígért neki: új házat, jó állást, karriert Jugoszláviában. Ő már annyira mély gyökereket eresztett itt Sopronban, hogy nem tudott volna egy új életet elkezdeni. Nem tagadom én éltem azzal a lehetőséggel, hogy kettős állampolgárságot kapjak. Közgazdászi végzettségemmel a diplomácia területén helyezkedtem el. Bejártam a fél világot. Évekig voltam követségi tanácsos Új-Zélandon, Ausztráliában, Japánban, végül pedig Budapesten. Nyugdíjazásom után azonban hazatértem a soproni szülői házba. Lányom is itt ment férjhez, a fiam pedig Luxemburgban lakik a családjával. Én pedig most már itt érzem otthon magam, magyarként, soproniként, apám sírjának közelében.”

forrás: geographic.hu/