Sopron.info.hu

Megkoronáztam a pályafutásom

  2008 márc 13 / #lapszemle

Megkoronáztam a pályafutásomA Ronchetti-gyõztes csapat egyik legtapasztaltabb játékosa volt Hollós Anna, aki e sikerrel a csúcson tudott visszavonulni, és élete további részét az utánpótlás nevelésnek szentelni.

– Rutinos játékosként, finnországi légióskodás után jöttél Sopronba még 1995-ben. Milyen tapasztalatokkal jöttél vissza Magyarországra, mit adott Neked a légiós élet?

– Éles váltással, egy technikás kosárlabda közegbõl mentem ki egy skandináv világba, ahol inkább az akarat, a küzdõ jelleg dominált. Ezen a téren nekem nagyon sokat adott a kinti légióskodás, sokat fejlõdtem a harcosság terén. Ezen kívül alkalmam nyílt egy más ország, kultúra, gondolkodásmód megismerésére, és egy ritka nyelvet, a finnt is elsajátíthattam. Az oktatásba is bekapcsolódtam, mely szintén értékes tapasztalatokkal gazdagított.

– Könnyen ment az átállás?

– Erre azt tudom mondani, hogy a kényszer az nagy úr, és olyan dolgokat is kihoz az emberbõl, melyek korábban nem voltak jellemzõek rá. Pillanatok alatt kénytelen voltam alkalmazkodni, mely sikerült is.

– Már 95-ben sokat vártak az akkori csapattól, a nagy kiugrás végül a 97/98-as szezonban jött el. A nyári változások után gondoltátok, hogy nemzetközi kupa sikerig is viheti a csapat?

– Egyáltalán nem. Fõ célunk a bajnoki cím elhódítása volt. A nemzetközi kupában szerettünk volna minél tovább eljutni,de nem volt konkrét, számszerû cél lefektetve elõttünk.

– A csapatban a rutinos játékosok sorát erõsítetted. A játék mellett, mi volt tõletek, tõled a fõ elvárás?

– Elsõsorban a csapat belsõ egységének ápolása, morális, pszichés nehézségeken az átsegítése.

– Az elõdöntõben nagyon nehéz ellenféllel kerültetek szembe. Hogy emlékszel erre a párharcra, ahol a továbbjutáshoz a Te remek játékod is kellett?

– Nekem ez az utolsó szezonom volt, mely során elég sokat szenvedtem, mert nem tudtam már azt a meghatározó szerepet betölteni, mint amit az elõzõ években akár Finnországban, akár a PVSK-ban. A Ramla elleni mérkõzés emlékezetes számomra, talán itt nyújtottam a legjobb teljesítményt az év során. Élveztem a játékot, és remek érzés volt a gyõzelem mámora.

– Mondhatni, hogy ez volt a szezon egyik legemlékezetesebb meccse számodra, vagy azért a döntõ az kivételes esemény?

– A döntõ az döntõ! Ahhoz fogható nincs más. Nem lehet semmihez sem hasonlítani, más mint mondjuk amikor az évad során egy-egy szakaszban jó teljesítménnyel hozzásegíted a csapatot a gyõzelemhez. A döntõben teljesen mindegy, ki, hogy játszik. A lényeg az, hogy a végén abban a csapatban légy, aki ünnepelhet.

– A magabiztos döntõbe jutás után már sokan elõre odaadták Nektek a trófeát. Ti is éreztétek, hogy nagyon közel álltok a végsõ gyõzelemhez, vagy azért ez nem volt ilyen egyszerû?

– Nagyon nehéz volt. A Sopronban kiharcolt 5 pontos elõny csekély esélyt sejtetett. Úgy emlékszem próbáltunk mindenféle külsõ körülményt, szurkolói jóslatokat kiszûrni, melyek azt sugallták, hogy csak mi nyerhetünk. A visszavágóra sem úgy készültünk, hogy tartsuk az elõnyt, hanem úgy, hogy próbáljunk meg idegenben is gyõzni.

Talán a kinti döntõ mérkõzés utolsó negyedének vége fele éreztük csak úgy, hogy ez már a kezünkben van, akár ki is kaphatunk pár ponttal. Saeed szájából is csak ekkor hangzott el elõször, hogy most már próbáljuk tartani a különbséget, biztosra játszunk.

– Miben voltatok jobbak a Provence-nál?

– Ebben a szezonban fantasztikus közönségünk volt, minden mérkõzés elõtt már egy-másfél órával fél ház volt, a bemelegítést pedig már tomboló szurkolók elõtt végeztük, mely minden hazai meccsünket jellemezte. A gyõzelmek szépen jöttek is sorban, mely nagyon nagy önbizalmat, magabiztosságot adott nekünk. Ez a döntõben is érzõdött rajtunk, melyben egyértelmûen erõsebbek voltunk ellenfelünknél.

Sokat jelentett az is, hogy amikor Franciaországban megérkeztünk a csarnokhoz, rengeteg soproni szurkoló várt minket. Nagy erõt adott ez nekünk a mérkõzésre, melyen az utolsó pillanatig küzdöttünk, csúsztunk másztunk minden egyes labdáért. Kellett még a gyõzelemhez egy Bubu is, akinek ezúttal sem remegett meg a keze a döntõ szituációkban.

– Milyen érzés volt hazaérkeztével a város szintén zsúfolt Fõ-terén ünnepelni?

– Maga volt a gyönyör! Egy sportoló életében ritka a végsõ siker, ráadásul mi Európa második számú kosárlabda kupájában értünk fel a csúcsra. Az ünneplés minden pillanatát tudatosan élveztem.

– A szezon végével visszavonultál. Ezt már év elején is tervezted, vagy úgy gondoltad, hogy ez a Ronchetti gyõzelem szép lezárása lenne a pályafutásodnak?

– Ez egy szerencsés egybeesés volt, mivel 97 nyarán én már úgy kötöttem szerzõdést a klubbal, hogy a játék mellett elkezdem felépíteni a GYSEV-RINGA utánpótlás bázisát. Két általános iskolára – a Hunyadira és a Fenyõ-térire – építve, két csapattal kezdtük a munkát, negyedikes és ötödikes gyerekekkel. Az egyik csoportnak Fábián Ildi, a másiknak én voltam az edzõje. Ezen gyerekek egyike volt Honti Kata, akinek három évig lehettem a nevelõ edzõje.

– Azóta is az utánpótlásunknál folyó munkát vezeted, immáron 11 éve. Mit tûztél ki magad elé a kezdetek során és mi mindent szeretnél még elérni?

– Akkor azt gondoltam, hogy 5 év alatt felépítek egy megfelelõ minõségû és mennyiségû, jól mûködõ utánpótlás bázist. A mennyiséget el is értük a terveim szerint, viszont a minõség elérése több idõt vett igénybe, mint amire elõzetesen számítottam. Három évvel ezelõtt képviseltük magunkat elõször minden korosztályban az országos döntõkön, illetve egyre több válogatott kerettagot adott a klub, illetve annak keretében mûködõ egyesület, a Soproni Darazsak.

Ennek a munkának soha nem lesz vége, mindig lehet jobban, hatékonyabban dolgozni. Bízom benne, hogy a töretlen fejlõdés nem áll meg, a jövõben is sok kosarast adunk a magyar kosárlabda sportnak, és még sok örömet okozunk a szeretett sportágunk iránt rajongóknak!

wb-sopron.hu