Sopron.info.hu

újra volt

  2008 júl 07 / #lapszemle

újra voltDirekt korán keltem, hogy ne kelljen rohannom, konkréten ¾ nyolckor, és szépen, nyugiban el is készülődtem: az obligát, jéghideg frappé, egy könnyű tusolás, pakolás négy napra, kerestem még egy-két anyagot az aznapi előadásomhoz, pardon, a workshop-omhoz, és terv szerint 9h-kor útra is keltem.

11 órára kellett Siófokra érnem, mert délben kezdtem a kvázi továbbképzést ifjú titán marketinghallgatóknak a BrandCamp-en márkamanagement-ből, vagy brandépítésből, ahogy tetszik, ehhez néhány kelléket még össze kellett szednem az üzletből is, régi plakátterveket még a B.Y.B-es korszakból (aki tudja, mi ez, jutalom nyalóka jár érte), számlatömböt, mittudoménmit, ezt is öt perc alatt lezongoráztam.

A váratlan és irgalmatlan belvárosi dugót is leküzdöttem nagy nehezen nyílván a lehajtó sávok, buszsávok és egyebek igénybevételével, mert nem késhettem. Már csak a matricát kellett megvennem, mivel elhatároztam, hogy végre veszek egy havit, mert az elmúlt időkben folyamatosan egymás után vásároltam a négy napos cuccokat sms-ben, annyira hülyén jöttek ki a menőkék (Horvátországról nem is írtam, pedig ott is megfordultam egy hosszú hétvége erejéig – Lujzával!). És ha már, vettem két croisson-t is, egy üveg, hideg, mentes vizet a kúton, miután egy kedves, de annál nagyobb roma család minden egyes tagja külön-külön vásárolt roppant értékes és hasznos holmikat előttem a pultnál, na ekkor már szolid késésben voltam, de még bepótolhatóban. Be is majszoltam a kaját menet közben, szét is morzsáltam, ahogy mindig, le is toltam a vízzel, mikor elkezdtem agyalni, miről is fogok értekezni lent a nebulóknak a másfél óra alatt. Ekkor vettem észre nagyon hirtelen egy iszonyat nagy, kék füstfelhőt nem sokkal előttem, ami vélelmezhetően négy kocsikerék és az aszfalt súrlódásától keletkezhetett egy nem csekély fékezés eredményeképpen, majd a következő pillanatban az előttem haladó autó gyors fékezését, én is satuféket nyomtam nyomban, de éreztem, hogy már nem bírok megállni, arra esélyem sem volt, hogy a belső sávból kisoroljak, időm se, puff bele, durr a Seat-ba hátulról, bassza meg! Még mindig nem múlhatott el több idő összesen néhány másodpercnél, nem is fogtam fel, de azt tudtam, hogy nem olyan nagy a dráma, mert azért fékeztem keményen, amikor megint durr, de most már sokkal nagyobb, most én kaptam valakit a seggembe, és gondoltam, hogy ez már nem volt egyszerű, mert újra nekivágódtam az egyszer már hátulról megcsókolt Seat-nak.

Kiszállás, előre, hátra menet, mi van, mi történt, aztakurva!!! A seatos lány tiszta ideg, bár az ő autóján elsőre nem látszott semmi, a mögöttem pórul járt Honda Civic viszont úgy nézett ki, mintha fának ütközött volna egyenesen szemből, durván szétment az eleje, lámpák, lökhárítók, motortető, minden. Kiszáll az öreg, azt se tudja, hol van, olyan hetven-nyolcvan éves nagypapa forma, ekkor még mind a hárman csak bután néztünk ki a fejünkből, nem értettük mi történt, csak azt, hogy velünk.

A lány mondja aztán, hogy valami puttonyos autó fékezett borzasztó nagyot kettővel előtte, valószínűleg valami állat bemászott elé vagy nem is tudja, mert azt ő sem látta, de azonnal csontig nyomta a fékpedált, és csodák csodája, ő nem is ütközött össze az előtte lévővel, mivel az még ideje korán kiszökött a külső sávba és elment, mintha mi sem történt volna, csakúgy, mint a puttonyos kolléga.

Nem úgy én és az öreg, akinek szegény felesége bár be volt kötve, olyan szerencsétlenül meghúzta az öv a vállát, hogy mentőt kellett hozzá hívni. A bácsinak a dereka fájt, nyílván az is meghúzódott. Én meg csak hülyén ténferegtem a 35 fokos tűző napon, hogy bassza meg, miééééért?, előadás oda, Sopron, Volt fesztivál oda, a hűtővizem oda, Mercedes járgány oda, derűs, szépen, jól indult reggelem oda.

Egy pillanatra még reménykedtem, hogy az ablakmosóm fojt csak el, de hát az nyílván nem lehet forró, úgyhogy nem, ez bizony a hűtővíz, itt nincs tovább. Felnyitom a motorháztetőt, látom, hogy a ventillátor rajta a hűtőn, az meg fuck off. Amit még nem láttam, de hamar kiderült, mikor a rendőrök megjöttek, hogy nem megy a gép, bár veszi a sebességet, nem indul el, úgyhogy komolyabb a baj.

Érdekes, hogy kívülről ebből nem sok látszott, a lökhárító ép, csak éppen 20 centivel hátrébb, rajta a keréken, de a géptetőm nem sérült. Hátul a vonóhorog felfogta az ütközés nagy részét, de az is beljebb volt jól láthatóan, de nem annyira veszélyesen csúnyán. A lány Seat-jának csodával határos módon semmi baja, csak leesett a rendszámtáblája, ami azt illeti, az enyém is. Mindezen hevenyészett kárfelmérés és az első idegbaj jeleinek megjelenése közben, után azonnal hívom a tábort, hogy baj van, kések, nem megyek, nem tudom, mi van, de később még visszaszólok.

Aztán megint csörög a telefonom, Szolnoki Bon Bon Peti hív, hogy nem esett-e bajom; kérdem, honnan tudod; egy ismerősöm pont látta, tudok-e valamiben segíteni?! Aztán hív a Török Bon Bon Tomi is nem sokkal később, mi van, mi történt, hallotta a hírt, nincs-e baj, miben tud segíteni, mondom, nyugi srácok, egyben vagyok, az autóm meg olyan, amilyen, én nem értek hozzá. Aztán megjönnek a rendőrkollégák úgy negyed óra múlva, hallom a mentő szirénáját is, totális dugó alakult ki mögöttünk, izzott a flaszter, már ötven fokosnak éreztem, az elhaladó autókból mindahányan minket bambulnak: szegény hülyék, jól megszívták.

Tényleg meg! Helyszínelés, kérdezz-felelek, közben megáll még egy ismerősöm a sztrádán, tud-e segíteni, mi történt, már tízedszer mondom el fél óra alatt, megy tovább. Közben hívom László mestert, az autószerelő barátomat, aki hosszú évekig küzdött a veterán Wartburgommal (ő Wartenburger Gépsárkánynak nevezte), és akinek javaslatára ezt az autót megvettem, hogy ezzel most nem lesz baj, hát lett ezzel is. Küldi a trélert. Az is megjön lassan, közben a rendőrökkel már mindent lepapíroztunk, az öreg nem ismerte el a felelősségét, ezért őt feljelentették, a lány nem élt a kárigényével, őt tovább is engedték. Megjött Zsola is egy gyönyörű Harley-val az M7-en Balaton felé, Zolika, mi történt…?

Megint csörög a telefon, Perjés Petyuli hív, a Casanova, nagyon jó barátom, hogy mi újság Zotyuli, mit csinálsz éppen? Gyorsan vázolom a szitut, mire Petyuli: hol vagy, öt perc múlva indulok érted, megoldjuk a problémát, ne aggódj, sietek. Na, ilyen egy igazi barát, ehhez nincs mit hozzáfűznöm. Sajnos kevesen vannak. Erre én is hívom a BrandCamp tábort, hogy mégis csak lesz előadás, kb. másfél-két óra múlva érkezem, illesszék be a programba hamar, mert sietek tovább Sopronba voltozni.

Ekkor nyugodtam meg igazán, bár folyamatosan csörgött a telefonom, hogy mi van, mi történt, ahhoz képest, hogy én senkinek az égvilágon nem szóltam egy szót sem, jöttek az sms-ek is, már kissé untam, megmondom őszintén. (Másnap benne volt a Bors-ban, nem is értem, komolyan mondom.) Autóm a trélerre, húsz rongy a sofőrnek, ez volt az idei Volt első költsége, szép kezdet. A rendőrök amúgy nagyon rendesek voltak, megnyugtattak, felírták a szitut, ideadták a papírokat, elmondták, mit kell tennem.

Szép lassan az öreg is elindult, az ő autójával elképesztő törése ellenére lehetett menni, mikor félszegen nekiindult, majdnem elkaszálta egy böhöm nagy kamion, együtt csóváltuk a fejünket a rendőrökkel, hogy tényleg nincs képben a bácsi, nagyon súlyos eset. Mindenki el, én maradtam ott tök egyedül a 28-as kilométerkőnél Petyulira várva. Ekkor már hatvan fokosnak éreztem a hőséget, eltelt vagy két óra.

Kiterítettem a törülközőmet az út menti dűlőre a fűben, nekivetkőztem és lefeküdtem napozni, úgy éreztem magam, mint valami hülye hollywood-i road movie-ban, csak nem volt olyan vicces, hogy mindez velem történik. Kis kézipoggyászom az út mentén, rajta az átizzadt atlétám szárad, én meg a telefonom nyomkodom napszemüvegem mögül, intéztem, amit tudtam. Az összes többi cucc, sátor, hálózsák, gumicsónak, matrac, előadás kellékei, minden a tréleren a csomagtartóban, ekkor még fogalmam se volt, hogyan tovább, csak a legfontosabbakat tartottam magamnál, egyetlen kis kézitáskát a ruháimmal, piperecikkekkel, punk-tum, lesz, ahogy lesz, örülök, hogy élek. Megérkezett Petyuli.

Vigyorog kifele az ablakból, nyújtja a vizet: Zotyuli, szomjas vagy? Nem ba…g! Elmesélem, mi történt, megnyugtat, amíg őt látom, ne aggódjak egy percig sem. Innentől felgyorsultak az események, negyven perc alatt Siófokon voltunk, bejelentkeztem, másfél óra múlva lett egy új időpontom, háromkor kezdek. Addig még egy rendőrség: elveszett a rendszámtáblám, bejelentettük. László mester újra hív, megérkezett az autó, de rosszak a hírek, bár kívülről nem úgy tűnik, de belül nagy a baj, ez valószínűleg totálkárra megy! Micsoda??? Na, ne már!! Az én drága, kicsi autócskám??? De már! Ez szép, baa! Küldd a papírokat, hogy intézhessem! A szállodából még gyorsan elfaxoltam a szükséges okiratokat a biztosító, ill. ezúttal még csak Laci felé.

Mire mindennel végeztem, megebédeltünk hirtelen, és „jókedvűen” haladtam a kijelölt sátorhoz, ahol már vártak a türelmetlen hallgatóim. Itt jó kedéllyel, mintha mi sem történt volna, előadtam, hogyan lettem kis hülye gyerekből (nagy hülye gyerek) előbb közgazdászhallgató, majd divattervező, mit tettem és mit nem az elmúlt tizenkét évben annak érdekében, hogy pl. egy ilyen balesetnél tízpercenként állt meg egy ismerős, hogy tud-e segíteni (a rendőrök el is csodálkoztak amúgy, hogy nem tudják megírni a jegyzőkönyvet, mert mindig jött egy újabb valaki, aki ismert és feltartott). Na, ez a marketing, kérem szépen! De a szeretet mindennél fontosabb amúgy.

Kérdezzétek csak Márai bácsit! A diákok nagyon jó fejek voltak, vették a lapot, okos kérdésekkel és felvetésekkel bombáztak, nagyon jó hangulatú, és remélem, tartalmas előadás volt ez, jól éreztem magam végig, azt hiszem, ők is. (Volt előadó, aki a prezentációja közben elment, mert nem maradt hallgatója.) Fél ötkor fel, vége, köszönöm, hajrá, rapid csobbanás a Balatonban, és meggyőztem Petyulit, hogy nagyon jó lesz neki Sopronban, úgyse volt még, hajrá, ne tétovázzunk, uccu neki.

Nyolc órára le akartam érni, mert kezdett a Nemjuci, konkrétan Német Juci, az Anima Sound System ex-énekesnője új rock csapata, és én meglepetésként készítettem neki három zsír új Rock Star Wars-os pólót, miután a Mike Patton Zu Band-es koncertjén összefutottunk a hajón, és halálra dicsérte, én meg megígértem neki, hogy kap egyet, mert ilyen jó fej volt, és mert őszintén tisztelem a munkásságát. A 82-es úton végig a tájban gyönyörködve, bár lassan haladtunk, és nagyon jót dumáltunk Petyulival, érintve az ország és lakossága összes szánalmas szarát, hogy miért lehetetlen itthon egy új és forradalmi musicalt bemutatni például (ez lenne a Casanova night musical), ha nem vagy valakinek a valakije. Márpedig nem vagyunk.

Természetesen nagyon sokára értünk oda, sanszos volt, hogy lecsússzuk a műsort, Juci nem az én felsőmben fog színpadra lépni, kár. Nagy kár, mert én reggeltől ezért siettem. A parkolással borzalmas sok időnk ment el, végtelen számú autón küzdöttük át magunkat, a telefonomat már csak a szentlélek tartotta életben, mikor Pignon barátom csörög, hogy itt, meg itt van, azonnal menjük oda a jegyeinkért, mert vissza kell mennie a nagyszínpadot erősíteni, nem tud várni.

Már nagyon messze voltunk, vissza nem lehetett menni azon a földúton, kezdtem nagyon morcos lenni, sok volt már aznapra. Végül mégis odaértünk, átadta, amit kellett, én is az öt darab halásznadrágját ajándékba, cserébe, mindenki boldog, végre. Végre!!! Kilenc óra, bebénáztunk a tömegen, azonnal szereztem egy programfüzetet, nyitom, nyálazom, nézem, MR2-Coke színpad, Nemjuci, 20 óra. Irány! Odaértünk, sehol semmi, húú, de jó, még nem kezdődött, keressük meg Jucit. Hamar kiderült, hogy már vége is a koncertnek, ami irgalmatlan jó volt. Ekkor fogyott el a cérnám: három pálinka, egy nagy fröccs rendel, Te mit iszol Petyuli???

Aztán hátra mentünk, de csak a zenésztársait találtam, odaadtam nekik, mert ő már a Roni Size-on mozgott, nem így terveztem, de ez van, adjátok oda neki fiúk légyszi’, és mondjátok meg, hogy szeretettel. Mi is belenéztünk a Roniba, majd a Cypress Hillbe, már amennyit addigra láttunk, én aznap már nem akartam semmit látni igazán…

Viszont újra igazán átéreztem a fesztivál hangulatot, onnantól, hogy megérkeztünk, hogy újra láttam a megszokott utat, ahol annyiszor mentünk, jöttünk, így-úgy, amúgy, gyalog, taxival, esőben, hőségben, éjszaka, hajnalban, délután, forró boldogság öntötte el szívem, szeretem ezt. Aztán kajtatni egyik színpadtól a másikig, nyálazni a füzetet, mikor, hol mi lesz, és bár ezúttal kis csapattal érkeztem, Petyuli mellé még Bazsi nevű nagyon jó cimborám csatlakozott, most is mindig a másikra kellett várni, és most is mindig, mindent lekéstünk.

De hát ez már csak ilyen, nem mi irányítunk, a fesztivál, az fesztivál, annak szabad akarata van, és sodor magával, nem tudsz mit tenni. Elindulsz arra, akkor valaki kitalálja, hogy amarra sokkal jobb, átfordulsz, de ekkor meg jön egy régi ismerősöd szembe, beszélsz vele három szót, addig a többiek már sehol, megy az sms, nyílván, mert a telefont úgyse hallod, de mégse találod őket, és egy totál harmadik helyen kötsz ki, ahol megint ismerősbe botlasz, szevasz apám, hát veled?

Megint a füzet, na mi lesz még, mit kéne megnézni, de az egyik megéhezik, jó, akkor együnk, kolbász, a kötelező, kovászos uborkával, sok mustárral, gyros sok hagymával, töki pompos, az új sláger, pizza, pipibox, a fűrészporos „csirkemell filé” tortillával, kürtőskalács, palacsinta, mittudoménmi. Mindebből annyit enni, hogy ne bírj megmoccanni, már nem is olyan érdekes az a koncert, csak a túlélésre játszol, próbálod újabb pálinkákkal feloldani a súlyos terhedet, bódulsz, mennél haza, de akkora sor áll taxiért, hogy megijedsz, maradsz egy kicsit.

Vagy nekiindulsz gyalog. Aztán újabb ismerősbe botlasz vagy épp új ismeretséget kötsz a nagyszínpadnál, mikor vége a koncertnek, és egyszerre mindenki megindul egy irányba, csak Te mész szembe a tömeggel, hogy lásd az arcokat. Mindenki boldog, mindenki nevet, megy az új élményekre, új színpadokra, új koncertekre, közben a fejed felett a bungie jumping folyamatosan működik, már annyira snassz, hogy nem is nézed, sőt észre sem veszed. Rugdosod a földön az eldobált műanyag poharakat, mert az is egy nagyon kedves szórakozási forma, a másik szemből visszapasszolja, köszi! Sorban állsz a Red Lounge előtt, ahol -mikor bejutottál fél óra alatt- már vége a koncertnek, amire jöttél, de igazából el is felejtetted, hogy mi is volt az, megállsz a pultnál, igyunk hát valamit.

És ez így megy napról napra, évről évre, és ez jó. Nagyon jó. Mert szabad vagy, és jó arcok közt vagy, és élvezed minden percét, mert érzed az energiát, amit a közös, pozitív élmények szabadítanak fel, és szívod magadba, és adod hozzá a sajátodat, így leszel része az egésznek, és így lesz a tiéd ez az egész gigászi orgazmus.

Napra, cimbalmos nélkül, délután négykor, nem igazán tudott működni a nagyszínpadon, kevés volt még az ember, fújt a szél, bele a mikrofonba, nem lehetett jobban hangosítani, ott álltam Pignon mester mellett, aki hiába tekergette az irdatlan gomberdőt, nem lett jobb. Both Miki zsenialitása így is átjött amúgy, aki ott volt, láthatta, micsoda géniusszal áll szemben, én mégis azt állítom, jobban jártak volna egy 20-22 órás kezdéssel egy kisebb, bensőségesebb sátorban, és cimbalmossal, CIMBALMOSSAL!!! Koncert közben a szél felkapta a szomszéd bungie-s hatalmas, felfújható óriáspárnáját, és úgy csapta a közönség közé, hogy csak nyekkent, és pattant is tovább, konkrétan tíz centivel mellettem, az in-kalosok úgy szaladtak utána, mintha az életükért szaladtak volna, nagyon durva volt, még a színpaddal szembeni elválasztó kordont is átugrotta a „kis” fürge készség.

Frank Popp Ensemble megint parádés volt, kész voltunk tőle, olyan komolyan tolták, mint két éve (vagy három), egyszerűen a legvidámabb, legélettelibb muzsika ez, kötelező. Itt találkoztam egyébként a Radio Cafe két vezetőjével, akikkel lekezeltem, de nem kérdeztem meg, hogy én miért nem, mert fájt még annyira akkor, hogy nem akartam ezt a sebet tovább feszegetni, majd megtudom, ha eljön az ideje.

Szar érzés volt. A koncert viszont kárpótolt érte, csakúgy, mint az utána következő Váradi Roma Cafe, akik ismételten bebizonyították, hogy nem kicsit értenek a muzsikáláshoz, nagyon bejön nekem, ahogy ez a két forma énekel, és zúztak is mellé keményen, nem vallottak szégyent a voltos közönség előtt, mindenki abszolút kajálta, amit csináltak. Annyira sok a különbség roma és roma között. (Ugye Győzi?) Pont, mint fehér és fehér között! (Ugye Kiszel?)

A Korai Öröm szintén akkorát tolt, mintha minimum New Yorkban léptek volna fel, és tényleg totál el tudom képzelni, hogy ott is akkora sikerük lenne, mint itthon volt, ha nem nagyobb. Annyira elementárisan brutálisan nyomják, hogy megint szégyelltem magam, amiért magyar vagyok, és amiért nem áll hatalmamban megmutatni a világnak, hogy ilyenek (is) vagyunk, hogy ilyet is tudunk, hogy ez a mi országimázsunk. Ezek a fickók simán überelik a legnagyobbakat is a három dobosukkal, a három gitárossal, szájdorombbal!!!, klarinéttal, nemtommivel, egyszerűen istenek! Vécsi testvérem meg csak lazán ugrál és ugrál, lóbálja a kezeit rendszertelenül, és közben csodásan kapcsolja össze sámánénekével ezt a sok színt egy egésszé. Profik, zsenik, köszönöm.

Colorstar detto, csak nem a nagyszínpadon 18h-kor. Hanem pl. a ZP-ben nyolckor. De tényleg ég és föld!

A Jacked is érdekelt, mert a Popcorn gálán az egyetlen értékelhető produkciót nyomták, és már ott felfigyeltem rájuk, hát ők ma ebben az országban az egyik legjobbak abban a műfajban, amit állítólag indie-nek hívnak. Lazák, jól néznek ki, jók a témáik, pontosan, szikáran, keményen játszanak, nem nagy arcok, és ráadásul szemtelenül fiatalok. Hajrá, csak így tovább. Kár, hogy nekem fél óra után már nagyon unalmas, de erről igazán nem ők tehetnek.

És végezetül az egyik legnagyobb király: Senor Coconut, aki egészen elképesztő koncertet adott, leszakadt az arca, aki látta, totál kész, őrjítő, forró, karibi, eszméletlen hangulatos, ahogy például a Deep Purple Smoke in the water-ét átdolgozták, ez nem vicc, tényleg az idei Volt koncertje volt, nem lehet róla nem szuperlatívuszokban nyilatkozni. Kötelező és mérgező!!

Hát, sokkal többet nemigen láttam, inkább a dumálás volt a főszerepben, itt megülni egy kicsit, ott megülni ezzel, meg azzal, meg a ténfergés, a céltalan lődörgés. És Bazsi barátom merész lépése Manu Chao-val, akinek autogramjáért egy órát ácsorogtunk és kujtorogtunk, egyik oldalról a másikra, a másikról az egyikre rést keresve a pajzson, átgázolva a határtalan tömegen.

Én totál kész voltam ettől és hamar feladtam, egyrészt mert nem annyira bírom azt a műfajt, másrészt, mert nem szoktam aláírásokért álldogálni, úgyhogy le is pattantam róla, miután kiderült, hogy az én fekete karszalagom mit sem ér ide, a nagyszínpad mögötti back stage-hez. Hanem másnap meséli Bazsevác, hogy ő nem adta fel, és minden, a back stage-ből kijövő emberhez odament, és kérdezősködött, tapogatózott, mire egy Miguel Perez nevű mexikói származású bécsi vendéglőssel lespanolt, aki beküldte az in-kalossal a névjegyét Manu-hoz, mire az kiüzent, hogy ő és még három másik bemehet hozzá. Amúgy senkit nem fogadott, még a sajtót sem, a mi Perezünk pedig a barátnőjén kívül bizony Bazsit vitte magával.

Elmondása szerint komoly vacsora volt, leültették őket, és nem ám szendvicseket és svédasztalt pakoltak, hanem irtó komoly menüvel kényeztették őket, konkrétan együtt vacsoráztak a sztárral, egy asztalnál, ő még dumált is vele egy csomót, és nagyon jó fej volt, természetesen aláírta a pólókat, megvolt a nagy öröm. El sem hittem másnap, mikor mesélte kitörő lelkesedéssel. Türelem rózsát terem!

Negyednapra aztán eszembe jutott nekem is, miért lett végem első éjszaka olyan hamar, jobb híján vonattal indultam haza, mert a környékre kiszórt tíz-húsz sms-emre érdemben senki nem válaszolt, miszerint „totálkáros” divattervező Budapestre utazna egy személyautó egy szabad ülésén. „Kellemes” volt felszállni megint helyjegy nélkül a tömött IC-re, előre készültem az atrocitásra a kalajjal, aki végül nem is jött. Meghúztam magam kint az előtérben a wc-vel szemben két hasonló sorsú kollégával egyetemben, akik annyival voltak méltatlanabb helyzetben, hogy nekik még jegyük sem volt, mert minden léjüket elfogyasztották.

Aztán annyira megesett rajtuk a szívem miközben a bánatos szemüket néztem a sztorizgatások közepette, hogy adtam nekik tíz rongyot kölcsön, kerekedett is a szemük, hogy „Te így megbízol bennünk?” Mondom, holnap kiderül testvéreim, érdemes volt-e, itt a számom, hívjatok fel, és rendezhetitek, hogy ne csalódjak újra az emberekben. Kíváncsi leszek. De már az a hála is megérte, amit akkor és ott éreztem tőlük, sok ilyenben nem volt részük, ahogy láttam. Elvégre nem csak olvasni kell a Szepes Máriát.

Én meg holnaptól kerékpárral nyomom egy ideig, olybá’ tűnik…

 Herczeg Zoltán

http://herczegzoltan.blog.extra.hu