Sopron.info.hu

Villás Béla a párkapcsolatokról

  2008 jún 21 / #ezo

– Arról már több helyen is nyilatkozott, hogy milyen állomásai voltak az ön személyes útjának (találkozás gömbvillámmal, halálközeli élmény, spirituális tanfolyamok és utazások), de milyen lelki indíttatások motiválták?

Villás Béla – Volt bennem egy vágy, hogy megfejtem a halál titkát, a létezés titkát, a létünk értelmét. Ez a vágy hajtott és indított el az utamon. Arra gondoltam, hogy amit a tudomány a világ fizikájáról, kémiájáról nem tud megfejteni, azt megfejtheti valami új, valami alternatív látásmód, egy transzcendens megközelítés.

Úgy okoskodtam, hogy itt kell megtalálnom a válaszokat. Így indultam útnak, a világ számtalan táját bejártam.

– A világjárás kapcsán felmerül az emberben egy-két kérdés, az például, hogy honnan tudta, kit kell megkeresnie? Ki ad érvényes választ a kételyeire?

– Bármily furcsa, soha nem azt találtam, amit kerestem. Úgy jártam, keltem a világban, hogy na, ha ide kell jönnöm, biztos vár rám valami csoda, de érdekes módon sohasem az, amire számítottam.

Nagyon sokszor csak később derült ki számomra, hogy mit kaptam, amikor egyszer csak egy régebben kapott információ kezdett élni, beilleszkedni az aktuális tudásomba. Nem abban a szituációban hatott, amelyikben megtörtént, hanem később, amikor megérett rá a helyzet és megértem rá magam is.

– És? Megkapta mindenre a választ?

– Ennek az útnak nincs vége. Én azt mondom: aki kijelenti, hogy elért a végére, az nem mond igazat. Ma már tudom, hogy nincs új a nap alatt, de nyitott vagyok arra, hogy egy-egy hegycsúcsot, egy-egy információt, egy-egy tudást, egy-egy bölcsességet még egy lábbal megtámasszak.

Még egy megértéssel tisztábbá szeretném tenni, mások előtt is.

– Maga külföldre járt mestert keresni, pedig nálunk is akad jó néhány tanító. Itthon nem talált mesterére? Van-e itt példaképe, vagy olyan, akinek munkássága közel áll Önhöz?

– Megmondom őszintén, hogy nekem nem igazán volt mesterem. Külföldi barangolásaim során nagyon sok mesterrel találkoztam, aki a maga területének kétségen fölül a „mestere” volt. De láttam, hogy mindenki a tortának csak egy szeletét bírta.

Én azt kerestem, aki az egész tortát birtokolja, aki kerekké, egésszé képes tenni a tudást. Ilyet nem találtam. Nem volt mesterem ebben a földi világban, ebben az életemben nem. De van egy mesterem, aki gyerekkoromtól végigkíséri az életem, sokat hadakoztam vele, sok mindent elfogadtam tőle, sok mindent nem, de utólag bebizonyosodott, hogy mindig neki van igaza.

Úgy hívják Emánuel Jézus.

– Hol és hogyan találkozik vele?

– Az ővele való kommunikáció nem túlságosan bonyolult. Tudom, hogy mindig, mindenhol velem van. Úgy társalgok vele, mint bárki mással szokás: perelek, vagy köszönetet mondok, ahogy a helyzet diktálja.

Ártás, bántás, démonok és az aura

– Látom, Ön sokféle ékszert, talizmánt hord. Gondolom, mindegyik jelent valamit.

– Azt tudjuk, hogy a világ tele van mindenféle bántással, ártással, démonokkal és egyebekkel. Azt is tudjuk, méghozzá a tudományos világ által igazoltan, hogy a gondolatoknak mozgató ereje van.

Maradjunk annyiban, hogy a rajtam levő tárgyak mind emlékek. Mindegyiket valamilyen beavatás, vagy valamilyen utazás nyomán kaptam. Ezek védenek engem, segítenek eligazodni, segítenek megtalálni magam.

A gyűrűk például angyalokkal vannak közvetlen kapcsolatban, angyaloknak vannak felszentelve. Csak ezüstöt hordok. Az aranyat azok az emberek részesítik előnyben, akik szeretnek hivalkodni, szeretik a cicomát, akik a saját kisebbrendűségi komplexusaikat kompenzálják ilyen módon.

– Napjainkban kifejezetten divat mindenféle szimbólumot viselni, akár ékszer, akár tetoválás formájában. Sok embernek fogalma sincs, mit vesz magára, milyen jelentéssel bírnak tárgyai.

– Ez olyan, mint amikor az ember egy parfümöt hord a zsebében, akkor azóhatatlanul körüllengi egész lényét. Az embernek a fizikai testén kívül van egy másik dimenziója, amit asztrálnak, aurának, energiatestnek neveznek. Ha ide bejut egy információ, az kihat az egész lényére, a fizikai testre is.

Hatással van ránk, minden, amit kimondunk és minden, amit hordunk vagy történetesen magunkra rajzolunk. Ennek az az üzenete: vágyunk rá. Aztán ott van az analógia törvénye. A hasonló hasonlót vonz. Amit viselünk, amit magunkra tetoválunk, az magához vonzza a hasonló dolgokat.

Megtalálja a zsák a foltját, mondja erre ez a betyárosan jó magyar szólás. Ott van például a kereszt. Felfelé fordítva kereszt, lefelé fordítva kard. Szenvedés és harc. Erről szól az emberek élete és ezt nem veszik észre. Megint csak egy mondás: falra festi az ördögöt. Vagyis azáltal, hogy beszél valamiről, már vonzáskörébe is vonja azt a valamit. Nos tehát, minden formának, minden anyagnak, minden színnek, amivel kapcsolatba kerülünk, van hatása.

Érdekes az is, hogy az indiai vagy kínai kultúrát már nagyon jól ismerjük, tisztában vagyunk szimbólumrendszerével, betéve tudjuk, fújjuk, mi mit jelent. De miért nem engedik a magyar szimbólumrendszert kibontakozni, a rovásírást, a népi motívumokat megismertetni az emberekkel? Ezekről igen keveset tudunk. Pedig óriási energiák rejlenek bennük.

Szeretet, logika, vágy, morál

– Manapság gomba módra elszaporodtak a szereteten alapuló társaságok. Mindig rácsodálkozom arra, hogy mennyi ember tűzi zászlajára a szeretet szavát, és ehhez képest mégis mennyire szeretet nélküli a világunk.

– Én mást mondok a szeretetről, mint amit általában szokás. Először is: amit szeretetnek hívunk, annak halvány köze sincs az igazi szeretethez. Ez egy barter-dolog. Én adok ezt és ezt, és ezért cserébe elvárok valamit. Ez az adás-kapás törvényén alapul. Másodszor: a mi világunkban azt fogadjuk el, ami racionális.

Pedig épp itt a dolog lényege. A logikátlanság. A szeretetben nincs logika. A szeretet egy fantasztikus csoda. A létezés legnagyobb csodája. Képes-e az ember megtanulni? Igen, a szeretet megtanulható. Ehhez nem kell más, mint felejteni. El kell felejteni a vágyat, a morált, mindent, amit belénk programoztak.

El kell felejteni azt az értékrendet, amit ma annak neveznek. Meg lehet érteni, hogy mi a nem szeretet, és ha ezt megértette az ember, akkor egy kicsit közelebb kerül ahhoz, hogy mi a szeretet. Harmadszor: ahhoz, hogy megszakítsak egy cselekvésláncot, valami abnormálisat kell tennem.

Vagyis tegyük fel, hogy valaki valami csúnyát tesz velünk. Erre természetes reakció, hogy mi egy másik csúnyával, lehetőség szerint még csúnyábbal tromfolunk rá. Így alakul ki az adok-kapok véget nem érő láncolata. Ha meg akarom szakítani, nem kell mást tennem, mint valami szokatlan válaszolni.

Mondjuk jót adni, valami szépet adni cserébe. „Ha megdobtak kővel, dobd vissza kenyérrel” krisztusi parancsa szerint.

– Tulajdonképpen azért ültünk le, hogy a párkapcsolatokról beszéljünk és erről még egy szó sem esett.

– Nos, hozzám minden második ember azért jön, hogy a párkapcsolatában segítsem. Léteznek lélekpárok, de talán tízezer ember van a világon, akinek megadatik a lehetőség, megtalálni a másikat.

Olyan ez, mint egy eltépett papírlap. Egyik illeszkedik a másikba. A másik felet keresgetjük. Sokszor azt hisszük, na, ez tökéletesen passzol, aztán rájövünk egy hét, egy év vagy húsz év múlva, hogy mégsem.

Ez mégsem az a papír. A tökéletes illeszkedés nagyon ritka. És létezik mágia is. Működik. De a másik ember életébe az ő akaratán kívül nem lehet beavatkozni, ezért én ezt nem használom.

– És mi van akkor, ha az előbb emlegetett papírdarab megegyezik a saját nememmel?

– A homoszexualitás az én filozófiám és tudásom szerint gyerekkori indíttatású, nevelési kérdés, egy pedagógiai baki. Vagy esetleg a fogantatás pillanatában, magzati korban történt információ folyománya.

Elképzelhető olyan együttlét, ahol az ott elszenvedett szadizmus hagyja örök lenyomatát a gyerekben. Nincs bajom vele, elfogadom, de azt mondom, ez felnőttkorban már betegség.
Eltűnik az érzés, marad a számítás

– Ha már szóba került a magzati kor: mi a véleménye az abortuszról?

– Minden embernek joga van azt tenni, amit akar, nincs joga az egyik embernek beavatkozni a másik életébe. Az az egyház vagy bármilyen társulás, szervezet, amelyik azzal akarja a hatalmát gyakorolni, hogy emberek életébe beleavatkozzon, az alkalmatlan az emberek irányítására.

Az a csecsemő, aki ott van, csak egy test, a megszületés pillanatában költözik belé a lélek. Pontosabban ez egy fájdalmas beavatkozás, egy elektromos szikra, ami összeköti a lelket a testtel.

A test önmagában semmi. Gondoljuk csak el, ölünkben tartjuk kedvesünket, átkaroljuk, dédelgetjük, de halála után mégsem szívesen maradunk a közelében.

– Azt sokan a saját bőrükön érzékelik, és tapasztalják folyamatosan, hogy valami nagyon nem stimmel a párkapcsolatok területén. Ön szerint mi a legnagyobb baj?

– Az a baj a mai párkapcsolatoknál, hogy eltűnnek az érzések és csak a számítás marad. Ha megismerkedek valakivel, akinek adóssága van, fejvesztve menekülök, még akkor is, ha a szívem hozzá húz. Nem figyelünk a szívünk parancsára.

Marad a számító ész, a szexualitás, ahol az emberek csak érintik, használják egymást, miközben nincs idejük a másikra. Ez egy fogyasztói társadalom, vadkapitalizmus. El vagy adósodva, mindened, amid van, bérelt, részletre vásárolt, és azért hajtasz, hogy ki tudd fizetni. Nincs nekem arra időm, hogy egy másik emberre figyeljek, ajnározzam, szeretgessem…

– Gyakran emlegetik a kompromisszum hiányt.

– Erre éppen egy kínai tanító mesterrel tudok felelni. Ő pontosan ezt mondta: tudod, a ti világotokban miért boldogtalanok az emberek? Mert képtelenek a kompromisszumra. Ahhoz, hogy működjön egy párkapcsolat, ahhoz be kell fektetnem.

A befektetés arról szól, hogy önmagamból adok fel, az elvárásaimból. Vágyok egy olyan társra, aki brutálisan az én füttyömre táncol, aki ágyamba hozza a reggeli, aki ilyen, meg olyan. S ha én adok neki valamit, ezerszeresen várom a viszonzást.

– Modelljeink is veszni látszanak. Hol van egy minta, amit követni lehetne?

– Valóban tönkrement az a modell, amit még az én korosztályom tapasztalt a nagyszülőknél, akik egy életen keresztül együtt maradtak, és ahova érdemes volt elmenni, mert volt idő egymásra, mert mindig volt valami finom sütemény vagy kalács az asztalon. Ugye, mindenkinek van hasonló élménye? Olyan jó a nagyinál! S vajon miért?

– Állítólag Amerikában most új trend ütötte fel a fejét, már ami a kapcsolatokat illeti. Kezdenek elterjedni olyan vélemények, ami szerint a nők egyre inkább előnyben részesítik a „férfinélküliséget”. Mit gondol erről?

– Van benne valami, hisz az előbb elmondottak erre utalnak, vagyis az a tény, hogy csak használjuk a másikat, hogy csak egy eszköz a szexuális vágyaink kielégítésére. S mihelyst ezt magunk is megtehetjük, érdektelenné válhat a másik. De egyrészt ez a média propaganda hadjárata, egyfajta agymosás, másrészt a férfi és a nő valójában egymásnak teremtettek, és itt jön be a lélekpárok jelensége, illetve jelentősége.

Maga a keresés, a megtapasztalás az élet értelme. A vágy a szerelemre mindig ott lesz az emberek lelkében, márpedig ehhez a másik fél is kell.

Forrás: www.pkm.hu