Lásd meg a szeretetet könnyeikben

Japánban 75 ezer száz év feletti ember él. Gyanítom, hogy nem csupán az egészséges táplálkozás és a kiváló orvosi ellátás miatt ilyen magas a számuk. A szigetországban hagyománya van az öregek tiszteletének. És ez valós tisztelet, nem a mamikázó, bácsikázó, lesajnáló közösségi fogadtatás, ami sajnos egyre inkább jellemző ránk is. Arról nem is beszélve, ha az idős embert kihasználják, megalázzák és bántják, esetleg nyomorékká verik, mint arról számos bűnügyi híradásban megjelenik napjainkban. Megfigyeltem a hajlott hátú, őszhajú, esetlen járású emberek szemében mindig könny csillog, mintha örökösen sírnának. Magukat sajnálják, az elmúló életet, vagy éppen bennünket, akik még jó iramban húzzuk az igát? Vagy egyszerűen csak gyenge már a szemük? Nem tudom. De azt tudom hatvan felett már többet néz befelé az ember, jobban kezdi érteni önmagát a világban, és a világot önmagában.Tiszteljük ezért is az időseket világnapjukon!Eljött annak is az ideje, hogy valahogy másként bánjunk az idősekkel. Ha végig megyek a Várkerületen mindig felkapom a fejem, ha lassan botorkáló, cammogó, vagy önmagát szinte vonszoló öregembert látok. Mindig arra gondolok, tudjuk-e ki ez az ember? Milyen élet áll mögötte? Mi rakódott le vállaira a hosszú évek koptató iramában? Milyen éles ellentétben áll a legújabb divat szerint öltözködő korzózókkal vagy a dolgukra igyekvő fiatalokkal, nyüzsgő vásárlókkal. A járdákon bicikliző és gördeszkázó harsány kamaszokkal. Az utcai fülsiketítő zajjal, fékcsikorgással, a légkalapács dübörgésével, a mentőautó szirénájának vijjogásával. Sok a durvaság, a tolakodás, a nyugtalan versengés. A féktelen tempó. Az öregek meg csak dülöngélnek, mint a szürke galambok, gyűrött táskájukban visznek valamit lehajtott fejjel, fáj mindenük, de talán a legjobban szívük, mert már észre sem veszik őket. Már nem számítanak figyelemre méltó tényezőnek. – Pedig amikor én még! – gondolják ők titokban, aztán keserűen, lemondóan magukban legyintenek és apró könnycsepp csillog szemükben.

Mégis szükség van rájuk, ha az unokára vigyázni kell, ha zsebpénzre van szüksége a kiskamasznak, ha kölcsönfelvételnél kezeskedhetnek, ha van dugipénzük a párnában, ami mindig jól jöhet a kiadások támogatására. Ilyenkor megint fontosak és ilyenkor a büszkeség megdobogtatja fáradt szívüket. -Köszönjük Mama!Köszönjük Papa! -mondjuk mindannyiszor és megszorítjuk a ráncok barázdálta kezet, puszit nyomunk a remegő arcra, melyet ritka ősz haj borít. -De jól nézel ki !- hálálkodunk, pedig már látjuk a befejezést, ami titokban ott készülődik a nagyi és a papa feje fölött. És félünk a gondolattól is, mi lesz ha ágynak dől, ha gyógyíthatatlan beteggé rombolja a múló idő? Mi lesz akkor, ha ápolni kell? Ne adj Isten, tisztába kell tenni. Óvni kell aszott testét a felfekvésektől. Mosni kell rá és etetni. És végül ha megjelenik nála a Halál Angyala,  ki áll majd az ágyánál, és ki várja ki türelemmel, amíg a szenvedő test megadja magát?

A legtöbben, bármennyire is elszomorító a gondolat, egy kórházi ágyon végezzük majd. Jobbik esetben ott lesznek velünk a szeretteink. Fogják a kezünket és megsimogatják arcunkat, mert miként megszületni, meghalni sem könnyű. Talán még akkor is, amikor átlépünk a másik világba, ott lesz valaki, aki vigasztal és megnyugtat bennünket. Útravalóul melegséggel tölti fel lelkünket. De sajnos ki kell ábrándítanunk mindenkit. A tízből legalább a háromnegyede magányosan hal meg. És az elfekvő rideg fényű lámpájától, a kórházi asztalkán elhelyezett családi fényképektől, -melyekről, felnőtt gyermekeink, az unokák és a hozzátartozók mosolyognak ránk-, az utolsó pár narancstól,  és az utoljára elkortyolt tea vagy üdítő poharunkban álló maradékától vehetünk csak búcsút. És még felcsillan szemünkben a könny, amellyel talán magunkat siratjuk, vagy éppen hozzátartozóinkat, szeretteinket, akik nem jöttek el hozzánk az utolsó óránkban. Aztán majd eljönnek a születésnapkor, Halottak Napján, karácsonykor. Szinte mozdulni sem lehet a sok látogatótól, a temető környéke pedig zsúfolásig megtelik az autókkal. A tülekedésben rendőröknek kell irányítania a forgalmat. Minden évben még sokáig jönnek és ezreket költenek koszorúra, virágokra, mécsesekre. Eljönnek, amíg emlékeznek…

forrás

Modern nő, aki Jézus nyelvén beszél

Folytatjuk a riportsorozatot azokról a menekültekről, akiket szomszédos Ausztriában befogadtak. A minap jelent meg a hír, hogy a magyar kormány 600 millió forinttal támogatja a szír ortodox egyházat és a katolikus egyházat. Budapest népirtásnak nyilváníttatná a közel-keleti keresztények lemészárlását. Cikkünk Alagahniáról szól, akinek a szülei a hetvenes években menekültek el Mezopotámiából, vagyis a mai Irakból, az üldözések elől. A fiatal hölgy Bécsben született, de a német mellett folyékonyan beszéli Jézus nyelvét, az arámit. Családi szokásaiban pedig ma is őrzi keresztény gyökereit. Alagahnia számítástechnikát tanít ausztriai iskolákban. Úgy öltözködik, mint egy modern nyugati nő, pedig gyökerei az egyik legősibb földig Mezopotámiáig nyúlnak vissza, a Tigris és az Eufrátesz közötti bibliai tájakról származik az asszír népből. Üknagyszülei átélték amikor az Oszmán Birodalom új törökjei véres hajtóvadászatokat indítottak a keresztények ellen. Egyik szépanyja csupán úgy tudott megmenekülni, hogy halálra kínzott szüleinek vérébe feküdt  és halottnak tette magát. Az asszír népirtás, a sayfo során, mintegy 275 ezer keresztény lelte halálát. Alagahnia dédszülei és  szülei, hogy a későbbi zaklatásokat kikerüljék  muszlim nevet vettek fel, és a nyilvánosság előtt mindig arabul beszéltek. Otthon azonban tovább örökítették Jézus nyelvét, az arámit.

Alagahnia is beszéli még ősei nyelvét, miként négy testvére is. Bécsben és más városokban is ortodox templomokba járnak. Ők már teljes mértékben beilleszkedtek. Hosszú családi nevükben azonban ott szerepel a védekezésből felvett török eredetű  név is, emiatt gyakran találkoztak előítélettel. Máskülönben jól érzik magukat választott hazájukban és nagyra értékelik, hogy egyre több ország, köztük Magyarország is támogatja a közel-keleti keresztényeket, akiket napjainkban is üldöznek és közülük többek mártírként halnak meg hitük miatt.

A mai világnak is szóló fontos üzenetként Jézus keresztfán kimondott utolsó szavait ismételte el nekünk arámiul, miként a Megváltó tette kétezer évvel ezelőtt : Kali rameichu…ku motina lechdode abun! Atyám kezedbe ajánlom lelkemet!

Képünkön az asszír zászló.

forrás

Védekezz flakonnal és hajjal!

A soproni borvidéken ősi módszernek számít az emberi hajjal történő védekezés a vadállatok ellen. Őzek és vaddisznók is szívesen csemegéznek az érett szőlőfürtökből. Óriási károkat okozhatnak a termés megdézsmálásával. A soproni gazdák ősi trükkje, hogy harisnyában emberi hajat függesztenek fel a szőlőkordonok drótjaira. Az ember szaga így távol tartja a falánk vadakat. Sokan a nyestek kártételeinek is így próbálnak gátat szabni. Ebben a módszerben sok igazság rejlik, de nem mindenki esküszik rá. Mások vízzel teli flakonokat állítanak fel az autójuk négy sarkához.A városi környezethez kiválóan alkalmazkodó nyestek az autók motorterébe is előszeretettel költöznek be, az elektromos vezetékeket megrágják és a szilikonos alkatrészekben is sokszor komoly kárt tesznek. Befogni őket csapdával lehet, így viszont csak a magunk portájáról tudjuk elűzni a nyesteket, másutt újra garázdálkodni kezdenek. Egy jó nyestcsapda manapság több, mint tízezer forintba kerül. A vadászgörény talán jobb megoldás, erre is sokan esküsznek. 7-8000 forintért elektronikus nyestriasztó is vásárolható a szervizekben. Ez folyamatosan bocsát ki az emberi fül számára érzékelhetetlen ultrahangokat, ami viszont az állatokat elüldözi a környékről. A legolcsóbbnak mégis az emberi haj tűnik. Ilyenkor az őszi betakarítások idején zsákszámra viszik ki az emberi hajfürtöket a szőlőkbe. A jó zsíros, ápolatlan haj bizonyosan előnyben van a naponta mosott illatos fürtöknél, mert intenzív emberszagot áraszt. A fodrászatokban azonban egyre kevesebbet találni ilyet.

Ami a vízzel teli flakonokat illeti, azoknak a titka állítólag abban rejlik, ha a nyest meglátja magát a flakonokon, mert az abban lévő víz szinte tükörként viselkedik, alaposan megriad és elmenekül. Ebben is lehet sok igazság, hiszen aki például körbenéz Balfon vagy a soproni Lövérekben, flakonos védelemmel ellátott autók tucatjait számolhatja meg.

forrás

Jobb későn, mint soha

Szaúd-Arábiában rövidesen engedélyezik, hogy nők is autót vezethessenek. A történelmi lépést üdvözölték a világ haladó országaiban. Igaz elég sokat kellett várni, amíg ezt a természetes jogot is megadták a muszlim királyság hölgyeinek. Összehasonlításképpen talán érdemes megjegyezni, hogy Európában már 129 évvel ezelőtt a volánhoz ülhetett az első hölgy. Ő volt Bertha Benz, a híres feltaláló Karl Benz felesége.

Az első út, talpraesett hölgyutasával, igaz csínytevésnek számított. Bertha Benz ugyanis a feltaláló és a hatóságok engedélye nélkül ült be az inkább furcsa szekérhez hasonlító háromkerekűbe. Két fiát is maga mellé ültette, aztán se szó se beszéd, simán beindította a motort. Hatalmas feltűnést keltett pöfögő járművével, egy Patent-Motorwagen autómobillal, amellyel Mannheimből Pforzheimbe hajtott, ahol az asszony szülei éltek. Mint látjuk Bertha Benz nem érte be annyival, hogy csupán néhány kört tegyen meg, ugyanis a feltaláló felesége a világ első hosszú távú, mintegy 106 kilométeres autóútjára vállalkozott. Ezalatt mindent megtett azért, hogy felhívja a figyelmet az önjáró háromkerekűre. Úgy látszik nagyon élvezte a vezetést, és meglehetősen büszke is volt férje találmányára. A karburátort hajcsatjával pucolta ki, benzint pedig egy patikában vett félúton, az engedetlen féket ugyanakkor egy cipésszel javíttatta meg, nem is sejtve, hogy ezzel  feltalálta a fékbetétet.

Most pedig néhány sort a világ első autójának műszaki paramétereiről. Az automobilok ősének tekinthető háromkerekű súlya 265 kg volt. A terhelhetősége is körülbelül ennyi lehetett, vagyis három átlagos súlyú embert simán elszállított magával. A Patent-Motorwagent egy négyütemű, 954 cm3 térfogatú, egyhengeres, belsőégésű motor hajtotta meg, mely óránként 16 kilométeres sebesség elérésére volt képes. A korabeli velocipédek még versenyt futhattak vele! A motor a korban rendkívül könnyűnek számított, egy mázsánál alig volt nehezebb. Megépítése mai pénzre átszámítva több mint hétmillió forintba került, a költségeket a feltaláló felesége állta. (Úgy tűnik Benz minden tekintetben jól választott párt magának!) Mindenesetre ő az első útját még csak Mannheim falain belül tehette meg. Igaz elsőként a világon az általa feltalált benzines motorral,1886. július 3-án.

forrás

Ebadta világ, kutya történelem

Sokáig törtem a fejem, mi lehet ez a rézből készült biléta, amely egy bájos kutyafejet mintáz. Aztán rájöttem, egy kutyus nyakában billegett valamikor, valamikor 130 évvel ezelőtt, mert a hátoldalon ott az évszám és a város, 1887 Sopron. A kutya száma pedig 319. Arra gondoltam ez a kutya még a történelmi Magyarország földjén futott, amikor 64 vármegyénk volt. Ez a kutya, akkor csaholt a soproni határban, amikor Ferenc József apánk portréja függött a legszerényebb házakban is, a 48-as forradalmunk leverőéjé.

Azé a császáré, aki aztán képes volt kiegyezni velünk és akkor zsupsz beindult a gazdaság, virágzott az ország, sorra épültek az ipar, a kereskedelem, a kultúra fellegvárai. Budapest, de a vidék is szédületes fejlődésnek indult. Hoppá ez a kutya boldog lehetett, mert gazdája vagy gazdái megengedhették maguknak, hogy sorszámoztassák és bilétával láttassák el kedvenc ebüket. Nem holmi tanyasi házőrző volt ám ez ! Igazán előkelő évszám jutott neki. Gondoljunk csak bele, amikor ez a csahos macskákat kergetett, megjelent Sir Arthur Conan Doyle első Sherlock Holmes története A Bíborvörös dolgozószoba, és megrendezik a világon az első autóversenyt Párizsban, aztán megszületik Csáth Géza író,  Kabos Gyula színész, Kassák Lajos költő, Karinthy Frigyes író, meg Marc Chagall festőművész. És nincsen még környezetszennyezés, tiszták a tavak és a folyóvizek, mentesek a világtengerek a kommunális hulladéktól, nincsen atombomba, mobiltelefon, laptop és facebook. Ismeretlen a fogamzásgátló tabletta és a szárnyas betét. Nincsen még első és második világháború. Nincsen még 120 millió halott !És hol van Még Hitler és Sztálin, azaz dehogynem a kicsi Sztálin már 9 éves. Hajaj, ez a kutya maga a történelem. 130 év története idéződik fel a parányi rézbilétájában. Az ebadta világtörténelem. Még hogy megszűnik majd, mint Francis Fukuyama írta. A java még csak most kezdődik!

forrás

Mobildobáló világrekord Bécsben

A pinkafői (Pinkafeld)Ivonne Wiener lett a mobildobás világrekordere Bécsben. A hölgy aki fő hivatását tekintve gerelyhajító, két centiméter híján 68 méterre hajította el telefonját, amely egy működőképes iPhone 4 volt. A fáma szerint csak volt! Persze ez nem is érdekes ,hiszen a a hajítóbajnoknő ezzel az eredménnyel maga mögé parancsolta a tavalyi cseh bajnoknőt, aki csupán 60, 25 méterre dobta el mobilját.

A szebbik nem képviselője ezzel az eredménnyel is bizonyította, hogy adott esetben nem jó vitába keveredni egy dobáló amazonnal. Ha ő egyszer megharagszik a menekülő barátját is képes eltalálni “ájfonjával”, akár egy 50 méteres sugarú körön kívül is. A nem is annyira új őrületnek természetesen a férfiak is hódolnak. A világrekordot egy belga fiatalember tartja 110,42 méteres dobásával. Ivonne testvére , Adam csupán 92,34 métert hajított a bécsi versenyen. Ám ezzel is az élmezőnyben végzett. A különleges sport szülőhazája egyébként Finnország, ahol minden évben augusztus 20-án tartják a mobiltelefon-hajító világbajnokságot. A versenyeket 2000 óta szervezik meg az ország délkeleti részén található Savonlinnában. Az indulók több kategória között is választhatnak: van, ahol a távolság számít, de a szabad stílusú számban például a dobás koreográfiája és esztétikája alapján pontozzák a versenyzőket.( Bild:gepa)

forrás

Az első hangosfilm napja

1931- ben, szeptember 25-én mutatták be a A kék bálvány című első magyar hangosfilmet. Erről az jut eszembe, hogy a Nyugat -Dunántúlon, Csornán, Kapuváron, Sopronban sorra nyíltak meg az első mozik a múlt század elején. Sopronban 1911-ben készült el a Hartmann testvérek jóvoltából az Elektro-Bioskop.  Az épületét olyan jól megtervezte Schármár Károly, hogy ma is jó állapotban látható a Lackner Kristóf utca 10. szám alatt.

Igaz ma már nem mozinak ad helyet, de a tiszteletet mindenképpen megérdemli a 106 éves barokk jellegű épület. Bizony itt valamikor az első néma filmek pörögtek. Jött a lokomotív és a repülő, a nézők pedig lekapták fejüket, mert azt hitték valóságos a jelenet. Volt aztán itt illatosított víz, amivel körbejárták a termet és ibolyaillatúvá permetezték az “ájert”. Szegény József Attila gyerekként  is ilyesmivel kereste a kenyerét alkalmanként a fővárosi mozikban. Persze a néma filmek idejében sem kellett attól tartani, hogy méla csendbe burkolózik a terem, a zongorista gondoskodott a hangulatról. És hogy mennyire filmszínházak voltak ezek a szépséges intézmények, arról mi sem tanúskodik jobban, hogy a mozilátogatók nem egyszer állva tapsolták meg az előadásokat. Magyarországon a filmgyártást a Projectograph kezdte el az 1910-es években. Az első műtermet 1912-ben nyitotta meg Faludi Miklós Budapesten. Ezekben az években mindössze 4-10 film készült el évente, de azokban már népszerű színházi színészek játszottak, mint Márkus Emília, Varsányi Irén, Fedák Sári, Hegedűs Gyula. A korszak filmsikereit valószínűleg a soproni Elektro-Bioskop-ban is láthatta a közönség. Ezek voltak a Szent Péter esernyője, a Gólyakalifa, János vitéz. Éjjeli menedékhely című filmek.

forrás

Sopronban még a nyírfán is szőlő terem

Harminc évvel ezelőtt gyökereztetett le házának udvarán egy Kékfrankos szőlővesszőt a soproni T.Tibor. Azóta a kicsi sarjból hatalmas szőlőfa nőtt. A Virág utca környékén mindenki csudájára jár. Az édes fürtökből bőven jut az arra járóknak, de az ég madarai is sokat csipegethetnek belőle. A gazda büszke rá, hogy a szőlő ráfutott a közelben álló nyírfára, ami ugyancsak megnőtt az évek során. Elmondása szerint legalább kétszáz kiló a termés minden szeptemberben, amiből akár már bort is készíthetne. Erre a szőlőfára egyetlen csepp permetlé sem kell, bioszőlő a javából. Az 1800 hektárnyi Soproni borvidéken egyébként a végéhez közeledik a szüret. Az Irsai Olivért, a korai piros veltelinit, chardonnay-t, a traminit,  és a zenitfajtákat már leszedték, és forr a bor a pincékben. Most a kékfrankos, valamint a zwei­­gelt, cabernet sauvignon, merlot és pinot noir van soron. A termelők szerint jó termés és kiváló bor várható. Öröm ez mindenkinek, hiszen a vidéken kétezer éves kultúrája van a szőlő termesztésnek. Igaz egészen a 18.század első feléig a fehérborfajták voltak többségben, majd a nagy peronoszpóra pusztítás után ez az arány a kék szőlők javára dőlt el. Most tehát a vidám szüreteléstől hangosak a dűlők. Traktorokkal szállítják be a termést a feldolgozókba, vagy a házi pincékhez. A sok napsütésnek köszönhetően magas a must cukorfoka. Egyetlen üröm az örömben, hogy egyre kevesebb szedőt  találni a kézi szüreteléshez. Jómagam találkoztam olyan gazdával, aki 10 ezer forint napi juttatásért és 1000 forintos órabérét sem talált kézi szedőket. Ausztriában ezt is jobban megfizetik ! Ezért aztán a termelők versenyében az lesz a győztes, aki szüretelőkombájnt képes vásárolni. Ilyenek egyre kevesebben lesznek, de a kicsik végül feladják, és a nagyok kezében összpontosul a borvidék.

forrás

Felrobbantották apját, öccsét vízbe fojtották

Migráns arcképcsarnok

1.KAMARAN

Lehet félni a migránsoktól és tartani tőlük, az utcán, tereken és üzletekben. Tiltakozni is lehet a befogadásuk ellen, mert ők idegenek. Többségük azonban éppolyan ember, mint mi, ugyanúgy sírnak, félnek és nevetnek, csak azzal a különbséggel, hogy száműzöttek, menekülők és nincstelenek. Jézus szavai iránymutatók lehetnek: „Bizony, bizony, mondom nektek: Aki befogadja azt, akit küldök, engem fogad be, s aki engem befogad, azt fogadja be, aki engem küldött.” (Jn 13,20) Most kezdődő sorozatunkban hetente bemutatjuk egy-egy menekült, ha úgy tetszik migráns, rövid portréját. Elsőnként az afgán Kamarannal ismerkedhetnek meg, aki a Hindukus hegység lábaitól érkezett.

Kamaran az észak-afganisztáni Kondüzből érkezett menekültként. Igaz hegyi ember, aki gyerekkora óta juhokat legeltetett a Hindukus lábainál. Tavasszal már indulni kellett a zöldellő hegyek felé, hogy a nyáj jól lakhasson a friss fűvel. A családok összeálltak és ki-ki száz meg száz állatot adott hozzá az olykor több mint ezer birkát számláló állományhoz. Okos kutyákkal tereltek, akik a legkisebb jelzésekből is értettek. Másként füttyentett a pásztor, ha farkasok támadtak, és másként, ha bővizű folyóra leltek az itatáshoz. Kamaran ma is felidézi ezeket a füttyöket, álmában a 3000 méter magas hegyek között jár és vigyáz a nyájra, hogy legyen hús és tej, legyen gyapjú, amit el lehet adni a falvakban. Nem akarta ő soha otthagyni a hófedte büszke hegyeket, a gyors folyású hegyi patakokat, őseinek földjét. Ma is boldogan élne, ha nem jönnek a háborúk. A talibánok, akik elvitték juhaikat és az élelemet, akik gyilkoltak, ha valaki nem adott.

-Apámat egy gyűlésen ölték meg, öngyilkos merénylő végzett tucatnyi emberrel. Öcsémet pedig vízbe fojtották egy évtizedes családok közötti perpatvar bosszújaként. Ekkor mondta nekünk anyám, hogy itt nem lehet tovább élni, menekülni kell. A biztonságot Európában találtuk meg, befogadtak bennünket. Anyámat és fiútestvéremet Németországban és az én családomat Ausztriában. Hazámban soha nem jártam iskolába, nem tanulhattam, mert örökké úton voltunk a nyájakkal. Tavasztól őszig 300-400 kilométert tettünk meg gyalog. Most itt tanulhatok. Az osztrák Caritas tanárai olvasni, írni tanítottak meg. Ezután jelentkeztem egy továbbképzésre, ami után munkát is találhatok majd. El kell tartanom a családom, feleségem és négy gyermekemet -mondja a 34 éves Kamaran.

Ám Kamaran továbbra is hazalátogat álmaiban a kéklő hegyek közé, a sziklák borította hegyoldalakhoz, ahol született, és ahol a birkanyájak ezrével vándorolnak a friss tavaszi szélben. Ő nem akarja látni földjén a fegyvereseket, a rakétavetőket, a vonuló egységeket, bármelyik országból érkeznek is,  a véres harcokat, a rabolni érkező talibánokat. Ő a békét szeretné, de most már itt kell élnie az Alpok lábainál. És azt reméli, hogy egy napon itt is megél majd a juhnyájak legeltetéséből és földje is lesz még, ha nem is akkora, mint otthon, amely Burgenland kiterjedésével mérhető.

forrás

Diktátorok Sopronban

Sopron mindig is vonzotta az érdekesebbnél érdekesebb embereket. Kiváló hazafiakat, szellemi nagyságokat, művészeket és tudósokat. A városban azonban gyakran a kétes hírű, sőt egyenesen visszataszító, a történelem legsötétebb alakjainak számító diktátorok is megfordultak. Az éppen az idén 125 éve született Rákosi Mátyás itt járt az elemibe. Az ötvenes években még emléktáblát is avattak volt iskolája falán és kapott egy díszpisztolyt ajándékba. Hitler az összeomlás utolsó heteiben állítólag átutazott a városon, bár erre ma sincsen kézzelfogható bizonyíték.

125 évvel ezelőtt született Rákosi Mátyás. A kommunista diktátor 1898 és 1904 között, Sopronban végezte a II-IV. elemit, és mint szegény, tehetséges gyerek tandíjmentesen került be az állami főreáliskolába. (Ma Széchenyi István Gimnázium. ) Itt azonban a harmadik osztályt (ma hetedik általános) az őt mindig kitűnő tanulónak hirdető családi legendáriummal ellentétben már csak elégségesen zárta. A nincstelenség hat és tizenhat éves kora között nyomasztotta leginkább a családot: „A reáliskolába, mint akkoriban a középiskolába általában szinte kizárólag a jómódúak, gazdagok gyerekei jártak. Én pedig szegény voltam, hat évvel idősebb bátyám kopott ruháit, cipőit viseltem… Hiába voltam jeles tanuló, a gazdag szülők gyerekei lenéztek: »Hallgass, te rongyos!« – vágta egy vita alkalmával a fejemhez egy nagykereskedő fia, akinek az apja négyemeletes ház tulajdonosa volt a Várkerületen… Ma is emlékszem arra az elkeseredésre, melyet bennem ez a sértés akkor kiváltott.”  Már Sopronban elkezdte szisztematikusan bebarangolni a környéket, az erdőben áfonyát szedett, a Fertő tavon madártojásokat rabolt, akárcsak Szegeden, a tiszai evezéseken – tudhatjuk meg az érdekes részleteket Pünkösti Árpád “A szerelmes Rákosi “című művéből.

1945. március 28-ról írja Katona Imre helytörténész a Soproni Szemle 1991. XLV. évfolyam 2. számában: “Dobszó adta tudtul, hogy senki se lépje át háza kapujának küszöbét. Minden kapuban, bejáróban és utcai kijáratnál Wermacht-katona vagy fegyveres SS-őr állt. A járdán rohamsisakos motorkerékpárosok, az úttesten pedig páncélosok és páncélozott járművek közlekedtek. Pillanatok alatt elterjedt a hír: Hitler érkezett a Dél Hadseregcsoport faluban lévő főhadiszállására! A hír a váltót állító Kovács István állomásfőnöktől indult el, aki még a közelmúltban is állította, hogy személyesen is volt szerencséje látnia Hitlert vagy alteregóját az érkező vonattal”.
Katona Imre Csapod katonai jelentőségével és a hadi helyzettel magyarázza a Führer feltételezett magyarországi látogatását. Szerinte a helyi repülőtérrel a falu jelentősége katonailag felértékelődött, hiszen légi úton bárhonnan meg lehetett közelíteni és bárhova el lehetett jutni innen. Fokozta a falu katonai jelentőségét a vasúthálózattal való összeköttetése. A falut átszelő vasút nem volt fővonal: Sopront és Celldömölköt kötötte össze. Jelentősége a háborús körülmények miatt mégsem lebecsülendő, különösen ha figyelembe vesszük a falu rejtettségét (ez háborús időkben a legkedvezőbb adottságok egyike), valamint hogy az egykori német birodalom innen alig volt messzebb 30-40 km-nél.  Valóban nagyon kicsi a valószínűsége, hogy Adolf Hitler valaha is járt Magyarországon, eddig semmi sem bizonyította, de ha igen, akkor csapodi látogatására minden valószínűség szerint Sopronon át vezetett az útja. további részletek

forrás

15 ezer ember munkája veszélyben?

Ezreknek ad munkát a világ legnagyobb motorgyára. A hatalmas győri gyártócsarnokok munkatársait azonban komoly veszély fenyegeti az elkövetkező években, könnyen elveszíthetik munkájukat, megélhetésüket. Az elektromos autók elterjedése pedig az egész magyar ipart veszélybe sodorhatja. Ha eltűnnek a drága automata váltók vagy a differenciálművek, akkor nem lesz szükség a Magyarországon működő német autógyárak köré felépült beszállítói körre sem. Ezért adhatunk igazat azoknak, akik kockázatosnak ítélik meg a hazai ipar szerkezeti összetételét, hiszen azon belül  30 százalék az autóipar aránya, ennek jelentős része pedig erősen függ a német autóipartól.

Az elektromos autók árának közel felét az akkumulátor adja, a Tesla, illetve a koreai LG és Samsung által uralt akkupiacon azonban még nem kapaszkodott meg egyetlen európai gyártó sem.  Németország ezúttal is lépéselőnyben van, egy  a 17 nagyvállalatból álló konzorcium, olyan kormányzati támogatást kapott, amiből versenyképes akkumulátorgyárat építhet, és ezzel felveheti a versenyt a Tesla Gigafactory gyártóüzemeivel. Az egymilliárd eurós beruházás során automatizált gyártást honosítanak meg, ez pedig újabb veszéllyel fenyegeti a magyar ipart. A német óriásberuházás megvalósulásakor óhatatlanul olcsóbbá válik majd a hazai gyártás, a Magyarországon és főként Győrben történő termelésnél, ahol az emberi munkaerőnek sokkal nagyobb a jelentősége. Ha pedig a munkaerőköltségek csökkennek az automatizálás eredményeképpen, többé már nem indokolt külföldön gyártani az elektromos autókat.

Két valószínű  következménye lehet ennek a piaci átrendeződésnek, vagy újabb ezrek mennek el az országból, éppen Németországba, hogy ott találjanak megélhetést, szakképesítésük, tapasztalataik erre nagyfokú lehetőséget nyújtanak számukra, vagy egy ázsiai óriás -lehet, hogy éppen kínai –  fantáziát lát a magyarországi akkumulátor gyártásban. Utóbbinak azonban kicsi a valószínűsége, hiszen otthon még olcsóbb munka további részletek

forrás

Mintha a hidegháború idején történt volna

Az Origo híradása szerint egy pakisztáni férfi a Szerbiából Kelebiába tartó tehervonat alvázán szeretett volna Magyarországra szökni. A rendőrök visszakísérték az ideiglenes határzárhoz. A hír azért szomorít el, mert ifjúkoromban számtalanszor láttam a Győrből Sopron felé tartó vonatok átvizsgálását. Határőrök keresték  lámpáikkal a nyugatra szökni akarókat a vonatok fülkéiben, és az alvázakon is. Szájkosaras farkaskutyák is ott lihegtek mellettük. Félelemmel teli korszak volt az. Az is szorongatta a gyomrom, amikor folytonosan kiszúrt egy civil nyomozó és azt kérdezgette: Hová utazom? Melyik utcába igyekszem? Hol lakom Sopronban? Mutassam a személyimet! Sajnálom a pakisztáni fickót, mert nem sikerült álmait megvalósítani. És felidézem azokat, akik megpróbáltak a szabad világba jutni és sikerült nekik. Legyőzték a diktatúrák szögesdrótjait. Magam előtt látom a prágai Jan Fencl és Jan Jiri alakját, akik 1951-ben saját készítésű búvárhajóval Decinnél jutottak át az Elbán. A kelet-berlini Harry Deterling pedig egy mellékvágányok több tucat embert vonatoztatott át Nyugat-Berlinbe. Wolfgang Engels keletnémet katona tankkal ment neki a berlini falnak, a halálsávban megakadt, de sikerült átmásznia és géppisztolylövedékekkel a testében megérkezett a szabad világba. Mások szovjet katonának öltözve, vagy gumimatracon, kötélpályán, léggömbbel jutottak át. A magyarok sem voltak restek. Tinédzserként szülővárosomban, Komáromban éltem. Baráti körömhöz tartozott Polka Tibor, aki elsőrangú sportoló és gyorsúszó bajnok volt. Először Bulgáriánál a Fekete tengerben akart áttempózni a török partokra, de elfogták. Szabadulása után az NDK Balti-tengeri partjainál próbálkozott. Warnemündénél 12 kilométert úszott a 16 fokos vízben, amikor egy NSZK őrhajó észrevette és felvette a fedélzetére, újságcikkek tucatjai jelentek meg róla. Mi pedig sokáig emlegettük a sikerét, nem titkolt irigységgel. Sopronnál a siketek iskolájának két növendéke kamiont lopott, hogy áttörjék a klingenbach-i határzárat. Egyiküknek sikerült, a másikat lelőtték. Bravúros volt a soproni orvos házaspárnak menekülése, akikért egy sportrepülő szállt le a 86-os főúton. Családostul átrepültek Ausztriába. Szinte vég nélkül sorolhatnánk a sikeres és kudarcba fulladt szökések számát. A szomorú az, hogy ezek az események megismétlődnek. Csak most már más okból, és más szereplőkkel. Most a mi határzárunkon próbálnak átjutni a legkülönfélébb praktikákkal algírok, afgánok, pakisztániak, szírek, tunéziaiak; ugyanazért, amiért annak idején a kelet-európai rab országok polgárai, menekülve saját hazájukból egy jobb és szabadabb életért. Epheszoszi Hérakleitosz szerint kétszer nem léphetünk ugyanabba a folyóba, de a kínos és szégyenteljes történelmi szituációknak vajon miért kell mégis megismétlődnie folytonosan?

forrás