TISZTELT OLVASÓIMHOZ!

“A szó veszélyes fegyver, és van aki fegyvertelen.” 2017 őszén indítottam el saját független és szabad gondolkodású blogomat. Jegyzeteimmel, híradásaimmal, tudósításaimmal csakis kizárólag az olvasó érdekeit szolgálom. Nem támogat egyetlen párt, alapítvány, cég és társadalmi szervezet sem. Ennek ellenére immár 150 ezer olvasómmal kerültem kapcsolatba. Köszönöm a megtiszteltetést! Ez igazi közös siker. Úgy gondolom van […]

Magyar kokárda a Fudzsijamán

Isten hozta Önöket Japánban! – harsogta öblös hangján Ichiro professzor, aki a Helgoland gőzös fogadtatására érkezett ki Yokohama ősi kikötőjébe. Széchenyi Béla magyar gróf és a neves osztrák térképész, Gustav Kreitner örömmel fedezte fel vendéglátójukat. Megkönnyebbülten integettek neki, majd óvatosan lépkedtek le az imbolygó hajólépcsőn. Érezték talpuk alatt a szigetország biztonságos talaját. Udvariasan, japán módra meghajoltak az apró termetű professzor előtt, aki széles mosollyal viszonozta köszönésüket.

– Ha minden jól alakul, holnap gyönyörű napunk lesz! – fogadta Ichiro tökéletes németséggel európai vendégeit. Ichiro professzor a valóságban még imponálóbbnak tűnt Herr Gustavnak, aki a gróftól már sok történetet hallott róla. Azt azonban soha nem gondolta volna, hogy a tokiói Császári Egyetem természettudományi karának vezető professzora ennyire természetesen és oldottan viselkedik majd. A magyar gróffal régi barátság fűzte egybe, hiszen Ichiro többször is járt már Bécsben, ahol találkozhatott a Széchenyi család tagjaival. Tudta azt is, hogy a magyar gróf évekig gyászolta szeretett feleségét, Erdődy Hannát, aki házasságkötésük után két évvel meghalt. Hat évet magányban és teljes visszavonultságban töltött. A fájdalmas gyászéveket csak most törte meg ez a keleti utazás, ami Béla gróf újbóli magára találásának tanújele volt.

– Ha megengedik, a házamban látom önöket vendégül, így legalább megmutathatom legújabb munkáimat és egy kicsit felkészülhetünk a Fudzsijama megmászására is – invitálta vendégeit Ichiro, akit egy kétlovas fogat hajtója, Jenko hozott ki a kikötőbe.
Miután az érkezők holmiját feltették a homokfutóra, maguk is felszálltak a kocsira. Jenko parancsszavára a két barna ló fürgén ügetni kezdett velük Tokió felé. A távoli Európából érkező vendégek a hosszú hajóút ellenére is csodálattal bámulták a japán tájat: a teraszos rizsföldeket, a gazdag termést ígérő őszibarackfa ültetvényeket és a messzeségből ásító hegyeket. A hegyvidék és a környező dombok üde zöld színbe öltöztek, apró színes cserjék varázslatos színfoltokkal lepték el a közeli hegyoldalt. A két utazó először látott japán tájat, aminek ápoltsága és finom szépsége mély benyomást keltett bennük. A földeken dolgozó parasztok megemelték kalapjaikat a tekintélyes utazóknak. – Ez olyan idilli, mint Erdélyország – magyarázta a gróf Gustavnak. Kreitner hadnagy jóváhagyólag bólintott, hiszen Transzilvánia szinte második otthonának számított, a legtöbb térképfelmérését ott végezte el az elmúlt években.

Ichiro otthona nemes egyszerűségével hatott az európai utazókra. – Szeretem ezt a kevés bútort, a természetes bambusz kereteket, az intarziás padlót és a mindenütt megtalálható apró lámpásokat – magyarázta a gróf Kreitnernek, akit pedig a japán kert látványa nyűgözött le a legjobban. Rövidesen megismerhették a professzor feleségét, Hakikot, aki mindent elkövetett, hogy kiválóan érezzék magukat. Illatos teát hozott és meggyújtotta az asztalon álló lámpásokat, mivel gyorsan lement a Nap, de utolsó pírjával még bearanyozta a bambusz asztalkánál ülők arcát. Miközben a vendégek teájukat fogyasztották, a ház asszonya biztosította mindkettőjüket, hogy a frissítő tea után következik a vacsora. A legfinomabb hagyományos japán ételeket hozták be ezután az asztalra. Ebben segített Hakiko két bájos leánya: Kiyoko és Hisano. Csendben, de jóízűen fogyasztották el az étkeket, amelynek sora csak nem akart véget érni. A professzor végül mintegy európai szokásként meleg szavakkal üdvözölte vendégeit, amikor egy-egy csésze szakéval erősítették meg barátságukat. Majd Ichiro az egyik szobából vaskos könyveket és preparátumokat, valamint ősi kövületeket hozott elő. Hosszan beszélt kutatási eredményeiről és terveiről, amit a gróf és térképész is odaadó figyelemmel hallgatott. Az érdekfeszítő előadásnak Hakiko tapintatos figyelmeztetése vetett végett: holnap a japánok szent hegyét kell megmászniuk, és ehhez bizony pihenniük kellene.

Másnap, 1878. július 28-án viszonylag korán keltek a túrához az Ichiro ház vendégei. Jenko már előállt a kocsival és időközben bepakolta az egész napos úthoz szükséges élelmet és a túrafelszereléseket is. Miközben a köves, zökkenős úton elindultak Ichiro professzor elmondta a Fudzsijamáról a legfontosabb tudnivalókat. – Születésének mesés története van! – csigázta fel hallgatóságának figyelmét. – Az ősi időkben a hegyek és az erdők japán istenei, hogy közelebb kerüljenek az emberekhez, bekapcsolódtak a munkájukba. Egyetlen éjszaka alatt kiásták a legnagyobb japán tó, a Bivako helyét, és a földből fölépítették a tőle több mint kétszáz kilométer távolságra magasodó Fudzsit, sőt még a környezet szépítésére is telt az idejükből. Reggelre így közös erővel elkészült az isteneknek a székhely, az embereknek pedig a fürdőparadicsom.

Az európai vándorok alaposan megilletődtek ettől a legendától, amikor pedig a több órás kocsikázás után megpillantották a hegyet, már valóban elhitték, hogy a Fudzsijamának lelke van. – Ezt a Fudzsikó szekta hirdeti – mondta Ichiro. – A hegy megmászása vallásos cselekedetnek számít ma is, amihez régen fehér zarándokköpenyt öltöttek. A hegyet templomok, szentélyek veszik körül. Ezúttal azonban a professzor és vendégei nem öltöttek fehér köpenyt, hanem a kornak megfelelő túra felszerelésben veselkedtek neki a hosszú útnak. Útjukon Jenko is elkísérte őket, aki a tehercipelésből vette ki részét nagyobb mértékben. A 3776 méter magas csúcsig, egy rövidebb, de meredekebb ösvényen húsz kilométert kellett megtenniük, ami a legszerényebb számítások szerint is legalább 4-5 órán át tart majd.

Fárasztó, de csodálatos út vezetett felfelé a hegyen. Béla gróf és Kreitner térképész nem győzte megfigyelni a hegyoldal természeti kincseit. Ichiro most sem hazudtolta meg természettudós érdeklődését, növényleveleket és magvakat gyűjtött be, de rátalált egy igen ritka lepkefajra is, amit könnyű selyem köntösével fogott meg. Ahogy egyre feljebb jutottak, a vendégeket a táj szépsége valósággal lenyűgözte. Nem véletlenül vált a művészek célpontjává a szabályos kúp alakú, hósapkás Fudzsi. Festők örökítették meg vásznaikon a hatalmas hegyet, költők írtak hozzá verseket. A csúcs közelébe jutva minden fáradságukért kárpótolta őket a hegy formáinak, festői színeinek a változása. A Csendes-óceánig terjedő lélegzetelállító panorámának a látványa felejthetetlennek bizonyult. Fenn a kráter csipkés perménél végre kifújhatták magukat. Kreitner térképész rajzokat készített albumába, Ichiro professzor pedig kövületeket gyűjtött. Jenko elheveredett egy törpefenyő közelében. Friss nyugati szél csapott arcukba. Széchenyi gróf már egy ideje nem volt látóterükben. Aggódni kezdtek miatta, amikor Kreitner felfedezte őt az egyik kisebb csúcs tetejében. A gróf egy facöveket vert le az omladékos kövekbe. Majd amikor szilárdan állt, egy piros-fehér-zöld kokárdát vett elő a kabátja zsebéből. Mintha jó előre készült volna, kismérető kalapácsot húzott elő tarisznyájából és egy szöggel rögzítette a kokárdát.

Azután néhány percig csendben guggolt, mélyen lehajtott fejjel, időtlennek tűnő szomorúsággal. Őszülő hajtincseit felborzolta a szél. – Mit csinál gróf? – kérdezte kissé aggódva Ichiro, de mivel választ nem kapott, nem firtatta tovább a dolgot. – Tudja, hogy maga az első magyar, aki a szent hegyet megmászta – fordult a visszaérkező Széchenyihez nem titkolt örömmel. – Igazán? – kérdezett vissza elmélázva a gróf. Eközben Jenko, aki nem bírt a kíváncsiságával, zerge fürgeségével a nem látható oldalról ugyancsak megmászta a csúcsot. A kokárda tetszett neki, rájött arra is, hogy a nemzeti színek lehetnek rajta. De mit jelent a furcsa nyelven irt felirat: „Hanna emlékének! ”Mit jelenthet? Lefelé a hegyről is ezen törte a fejét.
Este fél kilenckor értek le. Széchenyi gróf szívében végtelen melegség áradt szét. Hat éves fogadalmat teljesített ezen a napon. Halálos ágyán ezt kérte tőle asszonya, aki mindig Japánba vágyott. A kokárdát pedig még lány korában kapta édesapjától, akinek a magyarok forradalmár költője, Petőfi Sándor ajándékozta.

A szombathelyi pszichiáternél

Mondja, maga hol dolgozik?
Én kérem egy első osztályú étteremben a Kärtner Strasse közelében.
És mennyi időt tölt a munkahelyén?
Nem sokat, csak reggel, délben és este.
Sokat keres vele?
Négyszer annyit mintha itthon helyezkedtem volna el.
Iskolai végzettsége?
Három diplomám van, tanár, mérnök, közgazdász
Akkor meg miért mosogat abban az étteremben?


Honnan tudja ezt?
Csak rá kell néznem a kezére…
Szóval párkapcsolati problémái vannak. És ezek milyen jellegűek?
Megcsal a feleségem.
Szokott vele beszélgetni erről?
Vasárnaponként igen, amikor délben felébredek. Megkérdem, hogy igaz-e hogy a taxis Pityuval nagyon jóban van, mert ezt állítja a szomszédasszony, akitől béreljük a lakást.
A gyerekei hány évesek?
Igazából a nagymamájukat kéne erről megkérdezni, mert nála laknak Püspökladányban.
Nem hozták magukkal a gyerekeiket?
Erre a 12 négyzetméterre. Örülünk, ha magunk is elférünk. Így is nyolcvanezer forintot fizetünk érte havonta.
Hogyan látja a jövőjét?
Elválunk és én beköltözöm a szomszédasszonyhoz. A feleségem meg a taxis Pityuhoz megy, állítólag az is válik a feleségétől. A gyerekek a nagyinál maradnak. Szeretném, ha a jövő hónaptól már pincérként dolgozhatnék 400 euróval több pénzért, addig erősítenem kell németből.
De mondja doktor úr, miért álmodok én folyton zombi szörnyekről, akik üldöznek és fel akarnak falni? Miért remeg a kezem és a veríték miért ver ki minden éjszaka? Már alig alszom egy-két órát reggelig, aztán indulás újra a munkába. Huszan is sorba állnak ezért a jól fizető állásért. Hajtanom kell egész nap, de látja ott a parkolóban azt az új Mercédeszt? Na, ki engedhetné meg magának ezt otthon Püspökladányban? Csak ne szúrna a szívem annyira. Mondja, van még esélyem a gyógyulásra?

A kukoricába is!

Az egyik Plaza moziba csalogató akcióként tizennégy mázsa popcornt rendelt az üzemeltető. Igazi sikerfilmet játszották. Ehhez képest mindössze tizenöten voltak kíváncsiak az előadásra. A szerelmespár már csókolózva érkezett. Mire helyet foglaltak a póthajas csinibabán bugyi sem volt. Vérvörös botoxos ajkával párjának slicce körül babrált, de ezt senki sem látta, és senkit sem érdekelt különösebben, mert elkezdődött az előadás.

Minden filmrajongó ingyen dupla, tripla adag popcornt kapott. Így hát a vetítés elején már halk ropogtatás zaja lett volna hallható, ha a filmet kísérő bömbölő hangorkán azt el nem nyomja. Egy rasta frizurás műkedvelő alak, mellesleg riasztó tetoválásoktól agyonvarrtan, csak maga 25 kiló pattogatottat vonszolt be magával. Aztán feltette lábát az előtte lévő szék támlájára és hangos, önelégült csámcsogásba kezdett. Marok számra tömte magába a finomságot és vígan szétszórta maga körül. Mások kólát vedeltek, nagy böfögésektől kísérten. (Mégiscsak le kellett csúsznia valahogy a mennyei eledelnek.)

Valaki pedig kiöntötte a ragadós szirupot és az a kukorica réteggel elvegyülve, különleges barnás színhatású padlószőnyeggé alakult.

– Iszonyat! Mit képzelnek ezek az állatias színvonalúak! – finnyáskodott egy magányos hölgy. Mély átéléssel megkönnyezte a filmalkotás fordulatait, ám azt nem vette észre, hogy az nézőtér időközben valóságos gabonatárolóvá változott. A hátsó sorok mögül egy alkalmazott lapáttal kezdte beszórni a csemegét. Először csupán 15-20 centiméter magasan borított be mindent a pattogatott kukorica, de perceken belül fél méter vastagságúvá növekedett. Mindenki ujjongott a varázslatos vastagodáson.

Kivéve a magányos hölgyet, aki ideges mozdulatokkal árkot ásott maga előtt a kukoricába, hogy jól láthassa a filmet, ami másokat már képtelen volt lekötni. Ugyanis játszó csoportok alakultak a vetítés közben. Kukoricaszemekkel célozták egymást, vidáman ugráltak, mint az önfeledt nebulók, feldobták a popcornnal teli vödröket és élvezték a szemek aláhullását. Az öt Oscar-díjas film vetítésének végén már kukoricafürdőt vett mindenki. Egyesek úsztak a fehér habokban, mások fuldokoltak a lenyelt hatalmas adagoktól. Azok jártak a legjobban, akik egyszerűen kihányták a benyelt popcorn masszát, majd megkönnyebbülten kimenekültek a kukoricakatasztrófából.

A következő napokban számos híradás jelent meg arról, hogy egy különleges reklámfogás szörnyű következményeként nyolcan a helyi kórház sürgősségi osztályán kötöttek ki. Gyomormosást kezdeményeztek megmentésük érdekében. Hatan még a helyszínen ellátást kaptak a mentőktől, ők néhány óra múlva elhagyhatták a mozi területét. Egyedül a magányos hölgy úszta meg sértetlenül az előadást, ő végig nagy élvezettel figyelte a történetet. Rajta kívül csupán a városi disznóhizlalda 52 bentlakója járt jól, három nap alatt ugyanis elfogyasztották a nem mindennapi csemegét. Ezáltal gyors testsúlynövekedést produkáltak az aranykalászos gazdájuknak. Ja, majd elfelejtettük a Plaza mozi nézettségi száma a következő hetekben szédületesen megugrott. Más városokból is özönleni kezdtek a kíváncsi mozirajongók. Minden előadás teltházas volt. A belépőket már feketén is, csak dupla, tripla árakon lehetett megvásárolni. És mindez csak heti tizennégy mázsa kukoricájába került az üzemeltetőnek. Mellesleg a jófajta takarmány továbbra sem ment veszendőbe, a hizlalda tulajdonosa a mindenkori piaci ár feléért megvásárolhatta azt. Így mindenki jól járt. A profit nagyságára nézvést a befektetés bagatellnek bizonyult, az sem jelentett újabb akadályt, hogy a takarítószemélyzet létszámát két fővel növelni kellett. A mentők pedig már a helyszínen azonnali segítségnyújtást adtak a gyomorontással küszködőknek. És persze mindenki saját felelősségére csemegézett! A disznóhús fogyasztása hamarosan kiugró növekedést mutatott a városban. Buga Jakab aranykalászos gazda pedig kétszeresére növelte a hizlalda területét, ötszörösére emelte a sertésállománya számát. Most már újabb mezőgazdasági kölcsönökön töri fejét, hogy hizlaldáját igaz nagyüzemmé varázsolja. Igaz, ami igaz, a kukoricába is: „Magyarország jól teljesít”.

Levél Kim Dzsongunnak

Kedves Kim!

Nem tudom, olvasod – e majd ezt a levelet, amit csak azért írtam meg, mert nagyon szomorú vagyok. Apám fél évvel ezelőtt meghalt. Ő is rakétákkal kísérletezett, mint te. Büszke volt rá, hogy egy nukleáris kutatóbázis elismert mérnöke Wyoming államban. Gyűlölt téged. Amikor a világhíreket nézte a televízióban és látta az önelégült arcod, akkor whiskys pohárral a kezében átkozta a napot, amikor te megszülettél. A pokolba kívánt téged, pufók idiótának nevezett, és azt mondta Amerika egy napon a földbe tapos téged, mint egy kövér patkányt. Móresre tanítja az őrült tanácsadóidat is, és végre normális országot csinál belőletek.

Nem tudom, hogy a haragja miatt, vagy, mert tényleg az elpusztításodra készültek, az utóbbi hetekben sokat túlórázott. Reggeltől estig dolgozott a közeli Warren kutatóbázisán. Azt mondta anyámnak, hogy egy új projektet hajtanak, ami rövidesen véget fog vetni az ámokfutásodnak. Persze anyám nem örült ennek, mert még kevesebb időt töltött itthon. Nekem sem tetszett, hogy nem jár el a kosárlabda meccseimre. Pedig tudom ezt a sportot még te is imádod. Michael Jordan az én példaképem is, mint neked.

Hidd el mi, amerikai fiúk, képtelenek vagyunk felfogni, mi zajlik nálatok. A hírekben azt magyarázzák, hogy a néped nyomorog, még enni sem tudnak rendesen. És a te kezedben van minden, tőled függ még az is, hogy mit lehet csinálni egész nap, ha egyáltalán lehet valamit csinálni azon a félszigeten. Rettegnek tőled az emberek és a felvonulások, a színes zászlók, a léggömbök, az ujjongó embertömeg, mind-mind csak képmutatás és hazugság.

 

Nem tudom, miért csinálod? Azt olvastam rólad a világhálón, hogy Svájcban jártál iskolába. Nem voltam még ott, de tudom, hogy nagyon gazdag ország és ott jóllétben élnek az emberek. Ha ezt láttad és velük voltál éveken keresztül egy elitiskolában, akkor miért nem hiányzik neked is egy olyan ország, ahol békében és jóllétben élhetnek „alattvalóid”? Nem örülnél ennek? Nem inkább erre lennél büszke, mint az átkozott rakétáidra? Svájcot senki sem akarja elpusztítani. A svájciakra felnéznek és tisztelik a vezetőiket is. Téged a világon mindenhol utálnak, ahol demokráciában élnek az emberek. Megvetően beszélnek rólad és kigúnyolják az országodat. Olyan vagy, mint egy világközösség kivetettje és csúfoltja, de meg kell, hogy mondjam félnek is tőled, sokan őrültnek tartanak. Talán éppen ezért gyűlölködsz te is. Szóval miért csinálod ezt? Erre a kérdésre keresem hetek óta a választ. Már a haverjaim is heccelnek, hogy miért foglalkozom veled annyit? Miért járok újabban könyvtárba és kutatom órák hosszat annak az okát, miért lettél ilyen? Ők csak legyintenek a „hülye diktátor, aki tönkretette népét, előbb utóbb úgyis lecsapunk majd rá!” Így volt ez mindig a történelemben. De tudom, egyáltalán nem teszik ezt jól.

Rájöttem nem szabad pökhendi jenkiként gondolkodni rólad. Amerikának most nem fenyegetnie kéne téged, nem a megölésedre kellene készülnie, nem a nyomást kellene fokoznia rajtad és népeden, hanem törődni kéne veled. Meg kellene ismerni téged a lelked mélyéig, milyen ember is vagy te, és mit akarsz valójában. Ennek a párbeszédnek pedig kölcsönösen megértőnek és tiszteletadónak kellene lennie. Tiszteletadónak és nem olyannak amilyen most éppen!

A választ még nem tudom, de sok okos dolgot találtam a hozzád hasonlókról, mint Hitlerről és Sztálinról. Sőt már az ókori diktátorok életével is foglalkozni kezdtem. Amióta keresem a választ kérdéseimre több dolgozatom is díjnyertes lett, az első lettem a tanulmányi versenyeken. Már legjobb barátom Dick is strébernek tart. Nem tudja felfogni mi történt velem. Igazából én sem értem a változást, azelőtt a csajok és a kosárlabda érdekelt csak, vagy ott lógtam órákon át a számítógépemen. Játszottam, fogyasztottam, éltem napjaimat, mit egy amcsi kamasz. Kit érdekeltek a világ zavaros ügyei? Apám halála óta minden megváltozott.

Mostanra rájöttem, addig nem nyugszom, amíg meg nem találom a választ a kérdéseimre, mert azt végleg tisztáztam magamban, semmiképpen nem lehet jó megoldás, hogy téged a földbe tapossunk, mint egy patkányt. Mérjünk rátok olyan csapást, amibe belereng az egész Föld, és örökre mindenki megemlegeti, mint Hirosimát. Mert ha kell egy nagy háború árán is, de meg kell állítani titeket. Már tudom, hogy ez nem megoldás. És most jól figyelj! Elárulom neked egy titkomat. Apám egy rakétakísérletnél halt meg. Elhallgatták ugyan, de valaki mégis felfedte – a demokrácia már csak ilyen – hat hónappal ezelőtt szörnyű robbanás volt itt Wyomingben, ahol 5 mérnök és 16-an a kisegítő személyzetből életüket vesztették. Ők az új projekt áldozatai voltak, amiről apám is beszélt. A te megzabolázásod technológiáján dolgoztak. A halálod előkészítői voltak, akiknek most még egyelőre nem sikerült valami, de tudom, holnap már meglesz a pusztító receptjük, hiszen Amerika sohasem hátrált meg, az atombombát is elsőként vetette be sikeresen.

Anyám most hetek óta csak sír, teljesen kifordult már önmagából, minden megváltozott a családunk életében, nekem sincsen már kedvem a kosáredzésekhez, még a haverjaimhoz sem. Csak Nippel, a kutyánkkal sétálok a közeli erdőben, aminek közepén csendes kis tó található. Kiskoromban nagyapám, Robert Jefferson hozott ide horgászni. Én vittem a csalit, ő meg a botokat, igazán jól meg voltunk egymással. Mostanában néha bedobok egy-egy követ a tóba, és ahogy a finom hullámgyűrűk kiterjednek a vízen, nagyapám szavai jutnak eszembe: „Tudod Jimmy a világháborúknak, a szörnyű bombázásoknak, annyi véráldozatnak semmi értelme nem volt. Másutt kell keresni a megoldásokat.” Nagyapám vietnámi veteránként, kitüntetésekkel, a csillagsávos lobogóval temették el. Őt jobban szerettem, mint apámat, mert ő soha nem gyűlölt senkit.

Villámrajtot vett a SFAC

Hét mérkőzésen hét győzelem, 21 pont, 42 – 4-es gólkülönbség, százszázalékos teljesítmény. Ez az eredménysor áll a SFAC labdarúgók megyei III. osztályában szereplő csapatának neve mellett. A tökéletes, hibátlan kezdés egyben azt is jelenti, hogy Győr-Moson-Sopron megyében a 10 bajnoki csoportban szereplő 141 csapat közül (I., II., III. osztály) a teljes mezőnyében egyedül Ágoston Zsolt vezetőedző gárdája „dicsekedhet” ilyen ragyogó starttal.

A fiatal ambiciózus vezetőedző kiváló (ezen a szinten), remek képességű játékosokkal dolgozik, akik a hét minden napján gyakorolják a tréner által vezényelt erőnlétet és gyorsaságot fokozó taktikai variációkat. Ha ez a hozzáállás folyamatos lesz, nem kell nagy jóstehetség ahhoz, hogy a bajnoki cím elsőszámú esélyeseként számolhatunk a patinás múltú (idén 115 éves) soproni alakulattal. Egyelőre „apróbb” célokat tűzhet ki a klubvezetés: Tartson minél tovább ez az eredményesség (pontveszteség nélküli szereplés, minél magasabb gólátlag elérésével). Ez vezethet ugyanis végül egyértelmű elsőséghez és a II. osztályba jutás kiharcolásához.

172039 / 9966 látogató