csip-és-él (chippendale)

Egy hétig gondolkoztam azon, hogy e cikket megírjam, ugyanis, egy olyan soproni szórakozó helyre hívott egy kedves barátnőm, ahová maximum kétszer megyek egy évben… Régóta nem voltunk együtt az éjszakában, és a kíváncsiság is furdalt.

Férfi táncosok, koktélok, félmeztelen felszolgálók és sztárvendég volt a csalogató. Hamupipőke órája ütése előtt érkeztünk, őszintén bevallom, nem szívesen fizettem volna beugrót. (a klub megnyitóján szigorúan figyelték az óra állását, és a két perc késést sehogy nem tudtam kompenzálni, legombolták a borsos belépő árát)

A hely, le a kalappal, nagyon dizájnos! Nekem nagyon tetszik. A bárpultok, a tapéta, a világítás, a mosdók, a székek és kanapék is mind elnyerték tetszésemet. Simán nívós a hely, szülinapokra, saját dj-vel tökéletes placc lenne.

Csak vizet ittam, az árak nem éppen tanári fizetéshez vannak mérve és a pina coládából már eleget ittam az este folyamán! Az zenei válogatás egyáltalán nem az én ízlésemnek felelt meg, ami a legnagyobb baj, ha bulizni megyek.

Persze ízlések és pofonok.. A táncos fiúk unszimpatikusak voltak, fellépésükből sugárzott az unalmas rutin, engem szó szerint taszított az előadásuk. A közönségből sikerült egy bugyogót nem hordó lányt kihalászniuk, ami, mondjuk még nyáron oké is lenne, de október végén?! Nem hittem a szememnek.

A magyar, pár éve felfedezett sztár három óra előtt futott be, és négy szám erejéig kápráztatta el a közönséget. Jó a hangja, ezt meg kell hagyni, és szimpatikusnak tűnt az emberke. Barátnőm arca abban a pillanatban felcsillant amikor végre megjött az énekes, akire egész este várt.

Ezért már megérte eljönni!

Az örömért.

A maximum 40 percig tartó előadás után boldogan távoztunk mind a ketten, és könyveltük el, hogy a Lővér Discót és annak emlékeit nem lehet pótolni.