Sopron.info.hu

Madari Za Dunaj!

  2017 okt 30 / #Célpont

Kilencvenkilenc éve ezen a napon alakult meg a Csehszlovák Köztársaság. Nekünk magyaroknak azonban nem egy demokratikus új állam születésének ünnepét jelenti ez az évforduló, hanem az elcsatolt Felvidék magyarjainak szenvedését, amely a szláv nemzetállam megálmodójának, Edvard Benesnek a dekrétumaival jutott tetőpontjára. Több mint 76 ezer magyar kitelepítését és fél százezer kényszermunkára juttatását szabályozták azok a rendeletek, amelyeket a kollektív bűnösségre hivatkozva hozott meg a csehszlovák állam, és amelyeket a mai napig nem vontak vissza az utódállamok sem. A kitelepítettek között volt édesanyám is. Anyám Jókai Mór szülővárosában született. Révkomáromban, ahol aranyemberek éltek és a mesék világa virágzott. Ezt a várost a 19. században  a történelmi Magyarország tíz legfejlettebb települése közé sorolhatták. Erődjei olyan erősek voltak, hogy soha egyetlen ellenség sem tudta bevenni falait. Nem hódolt be a töröknek, de az osztrák hadaknak sem. Klapka György 1848 decemberétől a Világosi fegyverletétel után is tartotta a várost, és csak a szabad elvonulás jogát kiharcolva bocsátotta el honvédjeit, akik emelt fővel távozhattak a bevehetetlen várból. Nemhiába hirdeti ma is egy homlokkövön álló kőszűz a várkapuk egyike fölött: “Nec Arte, Nec Marte !”, vagyis Sem csellel, Sem erővel! Ezt a soha be nem hódoló várost csak a trianoni békeszerződéssel tudták térdre kényszeríteni a győztes Antant-hatalmak.

A második világháborúig az elnyomott magyarok mégiscsak beleilleszkedtek az új hatalmi viszonyokba, elfogadták sorsukat. Még a reményt is visszakapták rövid időre, amikor az 1938-as bécsi döntés után a Felvidék egy részét visszaadták az Anyaországnak. A második világháborút követően aztán jött a bosszú ideje. Benesék nem kegyelmeztek a fasisztáknak kihirdetett magyaroknak. A kitelepítések megkezdődtek. Csupán annak nem esett bántódása, aki szlováknak vallotta magát. Paál Irma ezt nem tette meg, ahogyan a többi 76 ezer sem. Hát ha nem, akkor “Madari za Dunaj”!, vagyis “Magyarok a Duna mögé!” hirdették meg a véres jelszót a szlovák nacionalisták. A többit ismerjük már. A lakosságcserének hirdetett aljasság eredményeként színmagyar falvakat ürítettek ki, egyik napról a másikra, vagonokba rakták lakóikat és a bizonytalanság a reménytelenség útjára bocsátották mindannyiukat.  Az ősi városaink, így Komárom lakóinak jó része is erre a sorsra jutott. Ám ekkor is akadtak számosan, akik nem alázkodtak meg. Nem várták ki, miután megjött Pozsonyból a hírhedt kitoloncolást elrendelő fehérlap, hogy a szlovák katonák és partizánok gyűlölködése mellett kelljen távozniuk. Télvíz idején, a befagyott Dunán menekítették egymást az újra megcsonkolt hazába. Sokan a vízbe fulladtak, másokat a szlovák határőrök gépfegyverei terítettek le. Ám akik átjutottak azoknak szívét betöltötte a büszkeség, nemzetükhöz méltóan cselekedtek. Anyám is köztük volt. Hosszú évekig haza sem utazhatott szülővárosába. Révkomáromban maradt édesanyja halálos ágyához sem engedték oda a szlovák hatóságok.

Ma már örülök, hogy Komáromban működhet az első szlovákiai magyar egyetem és újabb híd köti majd össze a két országot, de amikor időnként hazalátogatva leülök a Duna partjára, keserűség és végtelen szomorúság költözik a lelkembe. Az ősi folyó hordalék kavicsába markolok ilyenkor és hosszan bámulom a vasúti hidat, amelyet 1919. május 1-jén kora hajnalban magyarországi munkás milicisták rohamoztak meg, hogy  visszafoglalják a cseh légiók által megszállt várost. Monostorral szemben keltek át a Dunán az Erzsébet-szigetre, majd a vasútállomás felé nyomultak előre. Az újszőnyi állomáson négy mozdony füstjével borították homályba a várost. A támadást érzékelve Egidio Macaluso olasz ezredes kérésére Érsekújvárból Komáromba rendelték a 34. csehszlovák gyalogezredet, amely elzárta a visszavonulási útvonalakat. A magyar egységek az Erzsébet-szigetre szorultak vissza, ahol a legionáriusok lemészárolták az életben maradottakat. A városban statáriumot és kijárási tilalmat hirdettek ki, a legionisták mindenkit lelőttek, akit az utcán találtak, köztük egy 12 éves gyereket is. Az elesett 121 munkás és katona zömét, 102 embert három nappal később közös sírba temették el a katolikus temetőben.  Ez a nap véres május 1-je néven vonult be a város történetébe.