Lesz még Hungária a címlapokon?

Büszke vagyok rá, hogy az elmúlt évszázadban Magyarország kétszer is a világlapok címoldalára került. Mindkétszer nemzetünk erkölcsi nagyságát kürtölték világgá az újságok. Most a Playboy alapítójának Hugh Hefnernek portéja köszönt a férfimagazin olvasóira és annak idején az öngyilkosságba sodródó Marylin Monroe is megkapta ezt a tisztet. A nagy történelmi drámák időpontjában Pearl Harbor, vagy  Hitler  fényképe járta be földtekénket.  A mi esetünkben, 1957 január 7-én, a Time Magazin a Magyar Szabadságharcos képével rázta fel a világot, majd 1989-ben a Páneurópai Piknik,  és a határáttörés felvételeivel ismerhették meg hazánkat és Sopront a Glóbusz legeldugottabb helyein is.Vajon lesz-e olyan következő esemény, amikor Magyarországról szólnak ismét a világmédia hírcsövei. Nekünk Vajna Timink, Rubint Rékánk és Liptai Claudiánk van, meg Majkánk és Kasza Tibink. ( És még sorolhatnám. ) Ők aligha kerülhetnek majd a legnagyobbak közé. Aztán valószínűleg mi soha nem fogunk világháborút kirobbantani és nem támadunk meg egyetlen nagyhatalmat sem. Mivel tengerünk sincsen, nem szülhetünk világraszóló Titanic legendát sem. Mi olyan nép vagyunk, amely akkor kerülhet csak a fókuszpontba, ha olyat cselekszik, ami megdobogtatja szerte a Földön a szíveket és amit pártállástól, világnézettől, divathullámtól és a celeb-világgyártól függetlenül Északon és Délen, Keleten és Nyugaton vastapssal jutalmaznak az  emberek. Ötvenhatban szabadságvágyunkból és hősiességünkből adtunk példát a világnak, 1989-ben pedig a határok nélküli Európa mielőbbi létrejöttébe, a közös európaiság kialakulásába vetett hitünket mutattuk fel és vittük győzelemre elsőként. Most Európa nem egységes, most eltérnek a célok és a megoldások. Nem tapsolnak a mi kerítésünknek és az önvédelemnek hirdetett migránspolitikánkkal sem tudtuk Brüsszel elismerését kivívni. Országunk a többfelé szakadás állapotában hánykolódik. Vajon mit kéne tennünk ahhoz, hogy ismét Magyarország példáját emelje magasba a világ?

Lobenwein Tamás felvétele.

Madari Za Dunaj!

Kilencvenkilenc éve ezen a napon alakult meg a Csehszlovák Köztársaság. Nekünk magyaroknak azonban nem egy demokratikus új állam születésének ünnepét jelenti ez az évforduló, hanem az elcsatolt Felvidék magyarjainak szenvedését, amely a szláv nemzetállam megálmodójának, Edvard Benesnek a dekrétumaival jutott tetőpontjára. Több mint 76 ezer magyar kitelepítését és fél százezer kényszermunkára juttatását szabályozták azok a rendeletek, amelyeket a kollektív bűnösségre hivatkozva hozott meg a csehszlovák állam, és amelyeket a mai napig nem vontak vissza az utódállamok sem. A kitelepítettek között volt édesanyám is. Anyám Jókai Mór szülővárosában született. Révkomáromban, ahol aranyemberek éltek és a mesék világa virágzott. Ezt a várost a 19. században  a történelmi Magyarország tíz legfejlettebb települése közé sorolhatták. Erődjei olyan erősek voltak, hogy soha egyetlen ellenség sem tudta bevenni falait. Nem hódolt be a töröknek, de az osztrák hadaknak sem. Klapka György 1848 decemberétől a Világosi fegyverletétel után is tartotta a várost, és csak a szabad elvonulás jogát kiharcolva bocsátotta el honvédjeit, akik emelt fővel távozhattak a bevehetetlen várból. Nemhiába hirdeti ma is egy homlokkövön álló kőszűz a várkapuk egyike fölött: “Nec Arte, Nec Marte !”, vagyis Sem csellel, Sem erővel! Ezt a soha be nem hódoló várost csak a trianoni békeszerződéssel tudták térdre kényszeríteni a győztes Antant-hatalmak.

A második világháborúig az elnyomott magyarok mégiscsak beleilleszkedtek az új hatalmi viszonyokba, elfogadták sorsukat. Még a reményt is visszakapták rövid időre, amikor az 1938-as bécsi döntés után a Felvidék egy részét visszaadták az Anyaországnak. A második világháborút követően aztán jött a bosszú ideje. Benesék nem kegyelmeztek a fasisztáknak kihirdetett magyaroknak. A kitelepítések megkezdődtek. Csupán annak nem esett bántódása, aki szlováknak vallotta magát. Paál Irma ezt nem tette meg, ahogyan a többi 76 ezer sem. Hát ha nem, akkor “Madari za Dunaj”!, vagyis “Magyarok a Duna mögé!” hirdették meg a véres jelszót a szlovák nacionalisták. A többit ismerjük már. A lakosságcserének hirdetett aljasság eredményeként színmagyar falvakat ürítettek ki, egyik napról a másikra, vagonokba rakták lakóikat és a bizonytalanság a reménytelenség útjára bocsátották mindannyiukat.  Az ősi városaink, így Komárom lakóinak jó része is erre a sorsra jutott. Ám ekkor is akadtak számosan, akik nem alázkodtak meg. Nem várták ki, miután megjött Pozsonyból a hírhedt kitoloncolást elrendelő fehérlap, hogy a szlovák katonák és partizánok gyűlölködése mellett kelljen távozniuk. Télvíz idején, a befagyott Dunán menekítették egymást az újra megcsonkolt hazába. Sokan a vízbe fulladtak, másokat a szlovák határőrök gépfegyverei terítettek le. Ám akik átjutottak azoknak szívét betöltötte a büszkeség, nemzetükhöz méltóan cselekedtek. Anyám is köztük volt. Hosszú évekig haza sem utazhatott szülővárosába. Révkomáromban maradt édesanyja halálos ágyához sem engedték oda a szlovák hatóságok.

Ma már örülök, hogy Komáromban működhet az első szlovákiai magyar egyetem és újabb híd köti majd össze a két országot, de amikor időnként hazalátogatva leülök a Duna partjára, keserűség és végtelen szomorúság költözik a lelkembe. Az ősi folyó hordalék kavicsába markolok ilyenkor és hosszan bámulom a vasúti hidat, amelyet 1919. május 1-jén kora hajnalban magyarországi munkás milicisták rohamoztak meg, hogy  visszafoglalják a cseh légiók által megszállt várost. Monostorral szemben keltek át a Dunán az Erzsébet-szigetre, majd a vasútállomás felé nyomultak előre. Az újszőnyi állomáson négy mozdony füstjével borították homályba a várost. A támadást érzékelve Egidio Macaluso olasz ezredes kérésére Érsekújvárból Komáromba rendelték a 34. csehszlovák gyalogezredet, amely elzárta a visszavonulási útvonalakat. A magyar egységek az Erzsébet-szigetre szorultak vissza, ahol a legionáriusok lemészárolták az életben maradottakat. A városban statáriumot és kijárási tilalmat hirdettek ki, a legionisták mindenkit lelőttek, akit az utcán találtak, köztük egy 12 éves gyereket is. Az elesett 121 munkás és katona zömét, 102 embert három nappal később közös sírba temették el a katolikus temetőben.  Ez a nap véres május 1-je néven vonult be a város történetébe.

Befogadó Pannonhalma

A magyarországi bencés kongregáció főapátja egy évvel ezelőtt nyilatkozta azt, hogy “amikor befogadom az utcán lévő embert Pannonhalmára, nem az iszlámot akarom magamhoz ölelni, hanem a segítségre szoruló embertársamat”. Várszegi Asztrik aztán arról is szólt, hogy “nem bűn megvédeni magunkat, de nem szabad az emberekben indulatokat gerjeszteni”. Az interjú óta természetesen sokat változott a világ, de az indulatok csak nem csillapodtak. Az egész országot ellepték azok a plakátok, amelyekről egy démonizált ember tekint le ránk, aki  a politikai célzatú hirdetés szerint rosszra akarja fordítani sorsunkat, akadályozzuk hát meg ezt közös akarattal, vagyis a nemzeti konzultáció eszközével. Önvédelem ez, vagy a legsötétebb indulatok felgerjesztése ?Ez itt most a kérdés és a választ természetesen mindenkinek önmagában kell eldöntenie. Mégis számos gondolat és emlék jut eszembe, amikor ennek a milliárdosnak a terveiről kívánnak megkérdezni. Annak az embernek a létező, vagy nem létező terveiről, akinek nagyon visszataszító, rossz arcát láttatják egyre sűrűbben az interneten, az újságokban és az elektronikus médiumokban. A célzott és manipulált politikai propaganda pedig jól bevált eszköz a hatalom birtokosainak kezében. Egy ilyen ábrázolás mozgósító erejű, valóságos fegyver, de senki ne mondja, hogy nem gerjeszt indulatokat. Annak az iskolának, voltam diákja 1970-től négy évig, amely országunk több mint ezeréves apátságának falai közt kapott helyett. Ez főapátság, a Sacer Mons Pannoniae hősies önvédelemből és befogadásból is örök példát adott.  Oros apátnak hívták azt a várvédőt, aki maga is fegyvert fogva, szerzetesi jámborsága ellenére, ha kellett megvédte az övéit és hazáját a tatárok dúlása elöl. A várat és az apátságot nem tudták meghódítani a vad mongolok. Vagy hétszáz évvel később pedig több száz zsidó embert, leventéket, katona szökevényeket fogadott be a legkegyetlenebb náci és nyilas üldözések időszakában Kelemen Krizosztom főapát. Később ezért ez a történelmi tettéért, magát a főapátot is zaklatta a Gestapo 1944 októberében.

Nem tudom, hányan döntenek majd úgy az indulat és félelemkeltés eredményeként, hogy konzultálnak a kormány akaratának és céljainak megfelelően, de azt tudom, hogy  a bencés szellemiség mindig is a legeurópaibb megoldásokat szülte. Békét és közmegegyezést hirdetett, a túlélés és a fennmaradás stratégiáját. Erről a békéről írta Szunyogh Xavér bencés atya, hogy “Olyan ez a benedeki szellem, mint az őskeresztény bazilikák stílusa; az Istenben való nyugalom, a nagystílűség, harmónia, PAX uralkodik benne; és a jó felé való törekvés és a rossz elleni harc soha nem lesz nyugtalan, lázas, az emberi erőket megfeszítő törtetéssé.”

 

 

 


Szünet után már csak a SFAC volt a pályán

Soproni FAC  –  Gönyű SE   4 – 1 (1 – 0)

Anger Aréna, 120 néző        Vezette: Horváth Milán

SFAC 1900: Giczi – Fényes, Kelemen, Imre Sz., Jakab, Barkovics, Soós, Varga G. (Németh V.), Honyák, Keszeg (Kocsis Cs.), Füzi (Horváth P.)  Edző: Ágoston Zsolt

Gönyű: Szigony – Végh P., Hajmási, Böcz B., Kovács M., Kiss Z., Tóth R. (Kertész B.), Czeitler, Papp T. (Cseszregi), Lanzendorfen, Böcz A. (Máthé) Edző: Kertész Balázs

A mérkőzés első 10 percében a SFAC került mezőnyfölénybe. Ezt követően a szervezetten játszó vendégcsapat egyenlő partnere lett a hazaiaknak. Változatos játék alakult ki, de a kapuk nem igen kerültek veszélybe. A félidő, s talán az egész meccs fordulópontját  jelentette, hogy közvetlenül a 45 perc lejárta előtt egy remek Barkovics – Honyák akció végén utóbbi nagy erővel lőtt a hálóba. 1 – 0. Középkezdésre már nem is jutott idő.

Szünet után kijött a mindennapi edzések jótékony hatása. Magasabb fordulatszámmal kezdték a második félidőt a soproni fiúk. Az 50. percben fordított szereposztást követően Barkovics lőtte a kapuba Honyák szélről indított cselsorozatát követő beadását. 2 – 0. Nyolc  perc múlva Horváth Patrik volt eredményes. Találata sokáig emlékezetes lesz önmaga no meg a nézők számára, ugyanis önmagát szöktetve a tizenhatos jobb oldali sarkától jó 20 méterről bombagóllal növelte a hazai előnyt. 3 – 0.  Ezen a mérkőzésen is történt egy hazai kapus-felelőtlenség, Giczi miután a rátámadó támadó előtt megfogta a labdát, majd egy felesleges támadómozdulatot tett a gönyűi játékos felé. Horváth Milán által befújt 11-est a vendégek köszönték szépen… Hajmási be is vágta 3 – 1. Honyákék nem hagyták válasz nélkül ezt a kellemetlen fejleményt s egy remek támadás után a duplázó Barkovics révén beállították a végeredményt. 4 – 1.  Az újabb hazai győzelem teljesen megérdemelt. A hátralévő három fordulóban ( Nyúl, Ménfőcsanak, Bácsa) várjuk a hasonló szereplést az erős ellenfelek ismeretében is.

Ágoston Zsolt: Nehéz dolgunk volt a fegyelmezetten játszó gönyűi csapat ellen, de szünet után a fiatalos lendület meghozta a gólokat.

Kertész Balázs: Sokkal több lehetett volna ebben a mérkőzésben, ha mindenki rendelkezésünkre állt volna…

(Erdélyi Géza)

KÖSZÖNET TIZENEGYEZER OLVASÓMNAK!!!

Ha csak egyetlen ember olvasná soraimat, már azt is megköszönném. Ám elmondhatom alig több, mint egy hónap alatt 11.000-en látogatták meg blogomat és 22.000-szer néztek rá oldalaimra. Köszönet érte ! Írástudónak tartom magamat és boldogság tölt el, ha másokkal megoszthatom gondolataimat. Negyven éve szolgálom az újságírás csodálatos hivatását és az utóbbi három év alatt négy könyvet írtam.

Gyerekkoromban volt a szomszédunkban egy titkos szoba, amelyben senki sem lakott. Pókháló borította a falakat és benn télen-nyáron jéghideg volt. Egy hatalmas könyvespolc és néhány szék volt minden berendezése, de nekem az a polcokon porosodó rengeteg könyv a kaput nyitotta meg a Nagy Világra. Vásott kölyökként bemásztam a rosszul záródó ablakon, és el-el csentem egy-egy kötetet, igaz kiolvasva mindig vissza is hordtam. Indián történetek, népmesék, kalandregények, később klasszikusok  világították meg számomra azt a közkincset, amit az általam végtelenségig tisztelt és kimeríthetetlen tehetséggel megáldott íróink merítettek bele egy mély kútba, a tudás és ismeretszomjúhozás világkútjába, amelyből bárki meríthet és feltöltheti a lelkét jósággal, nemességgel, tisztességgel igazságérzettel és bátorsággal. Aztán meg hittel és reménnyel, meg töméntelen szeretettel. Az egyszerű hétköznapi hősök iránti szeretettel, akik a világ tengelyét forgatják évszázadok óta. Még nem olvastam sehol  József Attila verssorait, de már éreztem, hogy az életben a tolakodó, sürgölődő, dörgölőző, fontoskodó és kétszínű szavaknak nem sok alja van, mert “fecseg a felszín, hallgat a mély”. Talán ott abban az elhagyott, ki tudja kinek a tulajdonában lévő kisszobában kaptam az első késztetést arra, hogy magam is újságíróvá, majd íróvá váljak.

 

Soros György boldog születésnapot kívánt megmentőjének

Világraszóló csendes dráma játszódik le hetek óta a soproni Rózsa utcában, ahol a milliárdos Soros György megmentője, a 110 éves Elza néni él. Miközben az “ördögként “ábrázolt pénzember plakátok százairól néz le az utca emberére, és tv reklámok, sajtó hirdetések ezrei sugallják ,hogy ennek az embernek gonosz tervei vannak Európával és Magyarországgal, megmentője csodával határos módon ébred fel újra meg újra reggelenként, hogy  megkezdje a következő napot, immár betöltvén egy évszázados és egy évtizedes életét. Elza néni mint egy kicsi baba úgy fekszik patyolattiszta ágyában. Hosszúkás arcélét hófehér haj koronázza. Az öreg ház amelyben lakik már régóta rászorulna a tatarozásra. Vastag falai, boltozatos mennyezete és az ódon ajtók arról árulkodnak, hogy legalább négyszer annyi ideje állnak már, mint ahány esztendős matuzsálemkorú lakójuk. Ám a büszke kis öregasszony soha nem engedné meg, hogy a milliárdos Gyurka pénzt költsön rá, éppen csak annyit fogad el, amennyi  alapítványán keresztül napról napra életben tartja. Kedves és jóemberek járnak hozzá, hogy a nap huszonnégy órájában ellássák. Brandeisz Elza, a néhai híres táncos, egy egész művészeti iskola megteremtője, a zsidó származású  Soros família megmentője, a “Világ igaza kitüntetés” tulajdonosa, ma már csak a bébiételt tudja megenni és a folyadékot  infúzióval pótolják nála. Alig beszél, azt is csak finoman és halkan, de arcán örök mosoly ragyog. Fáradt szíve, amely most már csupán egy gyermek ökölnyi nagyságú, még pumpálja a vért ereibe, és orvosa Erika asszony úgy mondja, belül makkegészséges, szerinte úgy fog majd belőle a lélek eltávozni, hogy azt szinte senki észre sem veszi. És amíg híres és hírhedt patronálója Soros György napjainkban a gyűlölködés céltáblájává vált, megmentőjét a szeretet és a gondoskodás melege veszik körül. Ő nem tudja, hogy Gyurkát vele ellentétben nem szabad most szeretni, hogy ő most félelmetes bálványként,  a politikai akarat és azt azt kiszolgáló média eszköze. Ha tudná bizonyosan nagyon elszomorodna, mert miként a Rózsa utca egyik lakója, a városszerte ismert Sándor is meséli, amikor Soros testvére meghalt, bevitte Elza néninek az erről hírt adó újságot, ő pedig zokogva siratta meg.

Hagyjuk is abban a hitben Elza nénit, hogy minden rendben. A dolgok úgy haladnak, mint a folyók a medrükben, időnként kiáradnak és pusztítanak, máskor szelíden öntözik a tájat. A világ tovább halad rögös útján és lám az ő törékeny, de végtelenül szívós testét nem tudta megtörni két világégés sem. A kicsi madárcsontú öregasszony most azonban már két világ között lebeg, időnként még hallja ennek a földinek mulandó szavait, de már inkább egy másik, sokkal szebb  világ ígéretében él. Ezért sziporkázik arcán a leheletfinom, gyermekien tiszta és őszinte mosoly. Igen a történelem, a hatalmas bíró, amely ítéletet mond minden emberi gyengeség és bűn felett elszaladt feje fölött. Majd elszalad felettünk is. Elszalad azok feje fölött is, akik a hatalom, a pénz, a hiúság és az önös érdekek mindenkori kiszolgálói és embertömegek félrevezetői.

Elza néni 110 éve már önmagában is a tisztelet és a mély érzésű szeretet csodálatára kívánkozik. És az áldozat, az embermentő áldozata láthatatlan glóriaként fénylik feje körül. Az előző években sokan, sok magas rangú ember látogatta születésnapjain, vezető emberek, politikusok; bizonyosan aprópénzre kívánták váltani éveinek számát és a cselekedeteinek súlyát, mert ha a humánum kormányozza  őket, akkor most is elmentek volna. Ám  az idén csak szerény virágcsokrot kapott, amit persze ő már észre sem vett. Soros György azonban a megszokott módon levélben és telefonon is köszöntötte az idős asszonyt, aki ha látná Soros óriásplakátjait, talán még össze is csapná tenyerét: lám milyen nagy tisztelet övezi az ő Gyurkáját! De szerencsére a legközelebbi plakát is legalább 150 méterre van.  A Rózsa utcát egyelőre elkerülik a hitvány küzdelmek, tüntető csend honol és Elza néni háza előtt a juharfáról időt morzsolóan hullanak a sárga falevelek.

Strasbourgig eljuthat a kőhidai rab “tudósítása”

Előre látható, hogy mi lesz a következménye, annak a rabinternetezésnek, ami nemrégiben a Sopronkőhidai Fegyházban és Börtönben történt. Amennyiben az elítélt valamiképpen tudja bizonyítani a posztolt képek eredetiségét (időközben gondos kezek törölték azokat a Facebookról) akkor Strasbourgig is eljuthat az ügy. A szigorú belső vizsgálatot mindenesetre már elindították. Jó páran megüthetik a bokájukat, mert elősegítették a 2008-as pécsi kézigránátos merénylet egyik elkövetőjének “leleplező tudósítását”.

A magyar büntetés-végrehajtási rendszer hiányosságait már számtalanszor kihasználták a leleményes rabok.  Egy 2015-ös ítélet eredményeként például összesen több mint 22 millió forint kártérítést kellett fizetnie a magyar államnak hat fogvatartott számára a börtönök állítólagos túlzsúfoltsága és az ebből fakadó megalázó körülmények miatt. Aki járt már látogatóként fegyházban, vagy börtönben, az tudja, hogy ma már nem is olyan rosszak azok a körülmények. Sőt a zsiványok gonosztettei mellett eltörpülhetnek azok a kifogásolt cellaviszonyok és maga az ellátás is. Legalábbis sokaknak ez a véleménye. Dehát Strasbourg, a liberális szemléletmód és felfogás sok vitára adhat okot.  Az más kérdés, hogy a börtön rabkereskedelem mindig is virágzott és virágozni fog, mert a fegyház egy egészen másik világ, aki nem ismeri, annak fogalma sincs arról mi minden megtörténhet ott. Már a kádári rendszer időszakában is pisztolyokat, lőszert tudtak becsempészni a sittre. Cigarettával, kávéval, csokival és más élvezeti cikkekkel kereskedtek. Azoknak pedig valahogy be kellett jutniuk. A pénz nagy úr volt már akkor is, és manapság még inkább piacosodott a rácsok mögötti élet.  A kábítószer, a csokoládé, vagy a testépítéshez szükséges protein  valahogy mindig bejut. Mobilt pedig már a rendszerváltás utáni időszakban is képesek voltak beutaztatni, akár egy szendvicsben is álcázva. Napjainkban pedig egyre többször akad erre is példa. Miért ne használhatott volna például becsempészett mobilinternetet a “pécsi kézigránátos” ?

A hazai média órákon belül éhes hiénaként harap majd rá erre a sztorira. Sopronkőhida neve most egy ideig közszájon forog, hiszen az nem semmi, ha egy fogvatartott hazánk egyik leghíresebb fegyházából csaknem száz képet és tizenegy videót posztol huszonkét bejegyzésében. Vajon sikerült-e eltüntetni ezeket a “bizonyítékokat”? És vajon ebben a játszmában ki lesz a hunyó és ki lesz a nyertes fél?

 

 

 

 

Kelemen Dávid: “Nem vágyom külföldre”

Bemutatjuk a SFAC egyik legtöbbet fejlődő játékosát Kelemen Dávidot

A hamarosan 22. életévébe lépő, élsportolói testfelépítéssel bíró soproni védőjátékos, a szakemberek szerint kitűnik a védelemből, higgadtságával, határozottságával, gyorsaságával. Ágoston Zsolt vezetőedző a védelem tengelyében szerepelteti az egyre érettebb játékot mutató labdarúgót. „Keli” a Soproni Gárdonyi Géza Általános Iskolai, majd a Szent Orsolya Római Katolikus Gimnáziumi éveit követően 2014-ben kezdte meg felsőfokú tanulmányait. Az Eötvös Lóránd Tudományegyetem szombathelyi Sporttudományi Intézetének hallgatójaként testnevelő – gyógytestnevelő és egészségfejlesztő tanárnak tanuló, kedves mosolyú fiatalembert nem csak a pályán, de az életben is érett gondolkodás jellemzi.

Mióta és hol sportoltál azt megelőzően, hogy 2015 júliusában az újjáéledő Soproni FAC 1900 SE igazolt játékosa lettél?


-Már kisgyermekként rengeteg időt töltöttem a barátaimmal a grundon, egészen sötétedésig. Remek időtöltés volt. Innen egyenes út vezetett az egyesületi sportoláshoz. Az SC Sopronban, utánpótlás játékosként, végigjártam a lépcsőfokokat, majd 2014 augusztusában Petőházára igazoltam, ahol fél évet játszottam a megyei I. osztályban, majd az iskolai elfoglaltságok miatt váltottam, és fél évet újra az SC Sopron játékosaként léptem pályára. Ezt követően, Ágoston Zsolt invitálására, a Soproni FAC 1900 SE csapatát választottam.

Mióta és hol sportoltál azt megelőzően, hogy 2015 júliusában az újjáéledő Soproni FAC 1900 SE igazolt játékosa lettél?

-Már kisgyermekként rengeteg időt töltöttem a barátaimmal a grundon, egészen sötétedésig. Remek időtöltés volt. Innen egyenes út vezetett az egyesületi sportoláshoz. Az SC Sopronban, utánpótlás játékosként, végigjártam a lépcsőfokokat, majd 2014 augusztusában Petőházára igazoltam, ahol fél évet játszottam a megyei I. osztályban, majd az iskolai elfoglaltságok miatt váltottam, és fél évet újra az SC Sopron játékosaként léptem pályára. Ezt követően, Ágoston Zsolt invitálására, a Soproni FAC 1900 SE csapatát választottam.

  • Mi az eddigi pályafutásod legnagyobb sikere?
    Utánpótlás játékosként még az SC Sopron színeiben az u19-es és az u21-es NB II-es bajnokság második helyezését sikerült háromszor is elérni akkori csapattársaimmal. A SFAC színeiben a megyei III. osztály megnyerése úgy gondolom nem jelentett nagy erőfeszítést a csapatnak, ezzel szemben a megyei II. osztály megnyerése úgy érzem már nehezebb falat volt, mivel jobb csapatokból és játékosokból állt az a bajnokság és emiatt ennek az aranyéremnek az értéke is nagyobb számomra.
  • Ma hazánkban, a magyar „foci” nem igazán mondható népszerűnek. Milyen ebben közegben labdarúgónak lenni?
    Tény, hogy sokan nem szeretik a labdarúgást, illetve labdarúgókat. Én személy szerint nem foglalkozom ezekkel a rosszindulatú véleményekkel és örülök neki, hogy ezt a sportot űzhetem, mivel az összes sport közül talán ebben vagyok a „legjobb”.
  • Ha már arról beszéltél, hogy ebben vagy a legjobb, akkor adódik a kérdés. A pályán, melyik az a poszt ahol jó teljesítményt tudnál nyújtani?
    A védelem közepén érzem magam legjobban. Jelenleg ezen a poszton számítanak rám, de korábban védekező középpályásként és szélső védőként is helyt kellett állnom a pályán.
  • Az, hogy a kedvenc posztodon játszhatsz, befolyásolja a csapaton belüli közérzetedet?
    Nem hiszem. A kezdetektől fogva nagyon jól érzem magam. Remek társaság a miénk, összetartunk mind a pályán, mind a pályán kívül. Az elért eredmények pedig úgy gondolom a csapatot és a csapaton belül folyó szakmai munkát is minősítik.
  • Mondhatjuk azt, hogy a tanulás mellett a labdarúgás tölti ki az életed?
    Igen. A hét minden napján vannak edzések, így lehetőségem van majdnem minden nap találkozni a labdával. Ezen felül követem a profi labdarúgást, nagy Real Madrid szimpatizáns vagyok. Ha időm engedi, és néha leülök a számítógép vagy a TV elé, – egyedül vagy a barátokkal – akkor is a focis játékokat részesítem előnybe.
  • Jelenleg dobogós helyen áll SFAC 1900. Te hogy értékeled a csapat eddigi szereplését? Mik a céljaitok, és mi a Te célod?
    Szerintem senki nem gondolta volna a nyáron, a bajnokság kezdete előtt, hogy a dobogó környékén leszünk. Az alapvető cél az volt az idei szezonra, hogy egy biztos talpakon álló, meggyőző középcsapat szerepét töltsük be. Úgy érzem ennek a célkitűzésnek a csapat maximálisan eleget tesz eddig. Én elégedett vagyok a csapat teljesítményével. Ami engem illet, nagyon nem szoktam előre tervezni. Az biztos, hogy még sok évig szeretném űzni ezt a sportot és örülnék neki ha ezt, a jelenlegi csapatommal és a jelenlegi csapattársaimmal tehetném.
  • Mi a véleményed a soproni labdarúgó sport helyzetéről? Hogyan lehetne sikeresebb, a városban mindmáig, az egyik legkedveltebb labdajáték, a foci?
    Az biztos, hogy a labdarúgást szerető soproni emberek nem panaszkodhatnak, hiszen két soproni csapat mérkőzéseit is látogathatják. Természetesen nagy öröm lenne nekünk, játékosoknak és a Soproni FAC szimpatizánsainak is, ha mi is hasonló körülmények között játszhatnánk a bajnoki mérkőzéseinket, mint az első számú soproni csapat, de így sem lehetünk elégedetlenek. Arra a kérdésre, hogy hogyan lehetne sikeresebb a városban a labdarúgás magam sem tudom a megfelelő választ. Talán, akkor többen szimpatizálnának magával a soproni labdarúgással ha több soproni kötődésű játékos kapna lehetőséget a rutinosabb játékosok mellett az NB II-es csapatban, illetve ha a Soproni FAC 1900 SE csapata is szép eredménnyel zárná az idei bajnokságot.
    A sporton kívül, milyen céljaid vannak az életben?
  • Az egyetemi tanulmányaim sikeres elvégzése egy nagyon fontos cél a közeljövőben, utána tervezhetek majd tovább. Természetesen szeretnék a későbbiekben egy olyan munkahelyet, amely megteremti számomra és a családom számára a biztos megélhetés feltételeit, illetve ahova szívesen járok majd nap, mint nap. Ami viszont mindezek mellett a legfontosabb az egészség és a boldogság megléte.
  • Azok közé a fiatalok közé tartozol, akik külföldre vágynak, vagy ellenkezőleg?
    Tisztában vagyok vele, hogy a külföldi fizetést nem lehet összehasonlítani a magyarországi fizetéssel, de egyáltalán nem vágyom külföldre. A barátnőm, a családom és a barátaim is idekötnek, egy szóval mindenki, aki fontos nekem. Ami a labdarúgást illeti, jól érzem magam a jelenlegi csapatomnál és eszem ágában sincs külföldi (ausztriai) csapathoz igazolni, hiába lenne kedvezőbb anyagilag.
    A nemes célokat maga elé tűző sportember a beszélgetés során külön kitért arra, hogy családján és tanárain kívül edzőinek köszönheti, szavai szerint „azt ami most vagyok.” A labdarúgást tekintve viszont a jelenlegi trénert Ágoston Zsoltot emelte ki a védő, aki úgy látja, a szakembernek köszönhetően sokat fejlődött az elmúlt években. Talán nem véletlen az, hogy Kelemen Dávid családján és barátnőjén kívül egyre többen kísérik figyelemmel a csapat mérkőzéseit és szorítanak „Keli” és a Soproni FAC 1900 sikeréért.

Kossuth-díjas zaklatók

Sok hír jelenik meg mostanában a szexuális zaklatásokról. Nagyon durva dolgok kerülnek szóba, hogy X és Y rendező miként teperte le a színésznövendékeket és kényszerítette őket orális kielégítésre, és mi egy másra. Hát nem tudom nagyon rossz irányba, mocskos irányba mentek a dolgok. Jómagam emlékszem a hetvenes évek elejére, amikor olasz fiúk hódították el tőlünk a legcsinosabb magyar lányokat. Nem voltak erőszakosak, sőt kedvesek és vidámak, jó modorúak voltak, tanulhattunk volna tőlük, de inkább irigykedtünk rájuk.Tizenhat évesen a balatonföldvári Keringő diszkóban kóstoltunk bele először a Nagy Élet csábító finomságaiba. Akkoriban futott óriási slágerként a Les Humphries Singers Mexico című dala. Emlékszem akkor is éppen azt játszották, mi pedig Bandi barátommal azt hazudtuk a bulihely bejáratánál, hogy elmúltunk tizennyolcak. Hát valami csoda folytán beengedtek. És ott benn a paradicsom várt bennünket. Miniszoknyás, finom illatú és kiválóan kozmetikázott csajok táncoltak a villódzó fényekben. Odacsapódtunk kettőhöz és ők nem voltak cseppet sem elutasítóak. Fél órát ránk is szenteltek az életükből, ami fantáziánkat és vágyainkat alaposan felkorbácsolta. Aztán elnéző mosoly mellett hirtelen búcsút vettek tőlünk. Kilibbentek a diszkó elé, ahol a szép augusztusi éjszakán egy nyitott hófehér Alfa Rómeóban, Giovanni várta őket. Igen a férfi nevére emlékszem, a lányokéra már nem. Micsoda csalódás, az első igazi, amit azután sorozatban, a minden hímnemű lény életében sokszor előjövő, többi is követett. A méregtől és a megaláztatástól majdnem szétpukkantunk. Persze nekünk alig futotta a diszkó belépőre is.  Így hát semmit sem rendeltünk a két csinibabának, magunk sem ihattunk a bárpulton csillogó és még akkor többnyire ismeretlen nyugati italmárkákból. Lehet, hogy az üzemeltetők  itt sem tartották volna be a korhatárt! Sokáig vigasztalhatatlanok voltunk, miután  a manöken alkatú szőke és a barna szépség, finoman, de határozottan kiadta utunkat és nekünk csak az ábránd maradt, hogy majd egyszer mi is ilyen járgánnyal villogunk, és akkor hozzánk is beülnek a lányok.

Később sokat elgondolkodtam az akkori digózás jelenségén. Odáig jutottam, hogy kezdtem megérteni a kádári szocializmus szürke világából menekülni vágyó lányainkat. Hiszen nem csupán éjjeli pillangók buktak a nápolyi , római és livornói fiúkra. A szabadabb, és jobb világra, az édes életre egészen komoly nő kortársaink is ácsingóztak. Az olasz pasik egy másik kultúra üzenetét hozták, és valljuk be őszintén romantikát is nyújtottak. A híres világszámokkal, mint például  Piange il telefono , Volare , Una lacrima sul viso ,La lontananza már elhúzták a mézesmadzagot…Hát igen a szocializmusról sok mindent leírtak már, csak azt nem, hogy romantikus volt. Persze azt is sejtettük, hogy a digók alaposan megjátsszák magukat, és legtöbbjük, egyáltalán nincsen úgy elengedve anyagilag, mint ahogyan  a rongyot rázták. Mégis valahol tetszett, ahogy bolondítják a magyar nőket, kedvesek, vidámak és közvetlenek voltak. Tudtuk azt is, hogy sokszor becsapták az itáliai nászban és házasságkötésben reménykedő hölgyeket, faképnél hagyták az elcsábítottakat, de a szerényebb körülmények között élő lányoknak már az is nagy öröm volt, ha legalább udvaroltak nekik, olyan másképpen, olyan andalítóan, olyan belemenősen az itáliai fiúk, akik elegáns csipkeinget, divatos napszemüveget viseltek. A  bajusz és az ápolt barkó pedig csak még jobban felcsigázta az érdeklődést a szívtiprók iránt. Mi tagadás értettek a divathoz, nagyon jól öltözöttek voltak, legalábbis hozzánk képest, akik csak kész vagyonokért juthattunk hozzá egy márkás farmerhez, vagy valódi  nyugati bőrcipőhöz.

Szóval nem értem miért vadult el ennyire a világ. Botrányokról írnak, amikor pénzzel és hatalommal élnek vissza közismert személyiségek és sztárok. És félnek azok, akiket megsebeztek, megaláztak egy életre lelkük mélyéig. Vajon hány fiatal nő alapozhatta meg így a karrierjét  engedve az erőszaknak, engedve a piszkos és alantas ajánlatnak. És hány utasíthatta vissza azt. A digózás időszakára én már nem csupán nosztalgiázva gondolok, hanem annak könnyedsége és játszisága is eszemben jár. Sötét foltjai ellenére is,  mennyire más volt annak a kultúrája. Volt abban valami eredeti, nem durva és mocskos, lélektelen, mint a mai becstelen, zaklató kéjvadászat.

Fotó: quiltessentials.me