„Mintha egy jó országban élnénk”

 (Hidasi Márk downhill kerékpáros, Magyar Extrém Sport Club)

Körülbelül egy éve beszélt nekünk („Nem hobbiból sértünk törvényt„, Magyar Narancs, 2006. június 29.) a downhill kerékpározás lehetőségeiről, ami azt jelentette, hogy aki Magyarországon szeretné ezt a sportot űzni, szükségszerűen illegalitásba szorul. Azóta csoda történt: Sopron környékén megnyílt az első hivatalos downhill pálya.

Magyar Narancs: Most már van hol bringázni, a hatóság is leszállt rólatok. Hátradőlhettek?

Hidasi Márk: Elvileg igen, bár ebben a sportban nem jó hátradőlni, mert az azt jelenti, hogy elszálltál egy ugratónál, és következik egy komoly földet érés. A viccet félretéve, azt hiszem, példaértékű. Megkaptuk, amit akartunk, és most „békén vagyunk hagyva”.

MN: Legutóbb azt mondtad, „nem hobbiból sértesz törvényt”. Nem úgy tűnt, hogy a hatóságok túlzottan komolyan vettek volna titeket.

HM: Inkább úgy fogalmaznék, hogy nem volt közöttünk kommunikáció. Mi folyamatosan építettünk illegális pályákat ugratókkal meg minden, ők, ha észrevették, szétrombolták, mi pedig a következő héten újraépítettük valami más helyen. Úgy döntöttünk, hogy megpróbáljuk a törvényes megoldást. ‘szintén szólva nem fűztünk hozzá túl nagy reményeket, elvégre, ha az ember a hivatalokhoz fordul, kapásból Kafka jut az eszébe. Készíttettünk tanulmányokat, elküldtük őket, és vártuk a visszautasítást, vagy azt, hogy a kérelmünk valahol elvész. El sem tudod képzelni, mekkora meglepetés volt, amikor visszahívtak minket, és elkezdődött az egyeztetés. Olyan érzés volt, mintha egy jó országban élnénk, ahol működik a bürokrácia, és az olyan srácokat is komolyan veszik, akik rövidnadrágban ülnek le tárgyalni. Nyilván volt egy csomó kérdés, ami tisztázásra várt, de már a tárgyalások elején egyértelmű volt, hogy mindenki vállalható kompromiszszumra törekszik. Miután megbeszéltük a dolgokat, és ők is ellenőrizték a részleteket, megkaptuk az engedélyt, hogy pályát építsünk.

MN: Mennyiben tért el ez az engedély az előzetes elképzeléseitektől?

HM: Gyakorlatilag semmiben. Úgy próbáltuk összerakni a pályázatunkat, hogy abban ne legyen kifogásolható rész. Figyelembe vettük szinte az összes szempontot – kit zavarhatunk, milyen esetleges károkat okozhat, s a többi. A legnagyobb az volt, hogy ha baleset történik, az kinek a felelőssége?

MN: És kié? Ez egy olyan sport, ahol akár ötven kilométeres sebességgel száguldhatsz az erdőben, hegynek lefelé. Ha valaki itt sérül, azt nehéz kórházba szállítani, ellátni.

HM: A felelősség szerintem elsősorban a sportolót terheli, mert ő döntött úgy, hogy downhillezni akar. Ebbe senki sem tud érdemben beleszólni, hiszen fogja a bringáját, és kimegy az erdőbe. Ha megsérül, nem az erdővédelmi hatóság hibája, nem állíthatnak minden fa mellé erdészt. A hatóság belátta, hogy a downhillt nem tudja tiltani, így inkább arra törekedett, hogy azokat, akik ezt a sportot űzik, nagyobb biztonságban tudja. Tudod, ezt hívják ártalomcsökkentésnek. Erre a legtisztább megoldás, ha kijelölnek egy helyet, ahol senki mást nem zavarnak és a mentő is megtalálja, ha baj van. Amióta megépült a hivatalos downhill pálya, egyetlen illegálisat sem láttam az erdőben, márpedig én tuti értesülnék róla, ha ilyesmi épül. Ezekre már nincs szükség.

MN: Amikor megkaptátok az engedélyt, mi volt a következő lépés?

HM: Nos, kaptunk egy placcot, amit átalakíthattunk. Ezt ne úgy értsd, hogy kidöntöttünk fákat, hogy tudjunk tekerni. Ugratókat alakítottunk ki, illetve kitábláztuk az egész környéket. A gyakorlatban ez úgy festett, hogy mindenki lenyomta a maga nyolc óráját a munkahelyén és utána nekiállt lapátolni az erdőben. Több hónapon keresztül vacakoltunk, mire sikerült olyannak kialakítani a pályát, amilyennek szerettük volna. Komolyan mondom, végig volt egy olyan érzésem, hogy valaki felülről értékeli az ötletünket, hiszen mindig akkor kaptunk segítséget, amikor azt hittük, egyszerűen nem tudjuk úgy alakítani a területet, ahogyan szeretnénk. Például nem volt faanyag, ami az ugratókhoz kellett. El sem hiszed, de ekkor egy ismerősön keresztül bejelentkezett valamelyik faipari cég, és felajánlotta, hogy ingyen a rendelkezésünkre bocsátja a számára szükségtelen vagy hibás fákat. Olyan jó fejek voltak, hogy még le is szállították az összes anyagot Sopronba. Végül elkészült a pálya. Összehasonlítva a külföldi pályákkal, azt kell mondanom, hogy kicsike és messze is van, de legalább a miénk. Egyébként bárkinek a rendelkezésére áll.

MN: Ha valaki a pálya mellett sétál, tudni fogja, hogy hol jár?

HM: Szépen kitábláztuk az egész környéket. A pálya elején két tábla van: az egyiken szépen, magázódva elmagyarázzuk a turistáknak, miről van szó. A másik a bringásoknak szól: praktikus tanácsokat adunk, hogyan ne törje ki a nyakát. Bár minden ugrató kikerülhető, szóval elvileg nem lehet komoly baj, azért mindenkit figyelmeztetünk a védőfelszerelés használatára, meg arra, hogy lehetőleg ne rongálják meg az ugratókat, mert életveszélyessé válhatnak. Mindemellett persze kétnaponta kijárunk ellenőrizni, hogy minden rendben van-e. Elvégre mi vagyunk a fenntartók.

MN: Hogyan tovább?

HM: Egyelőre üvöltözünk, hogy van magyar pálya, tessék használni. Megpróbáljuk felvenni a kapcsolatot az összes DH-szövetséggel, és meghívni őket egy közös tekerésre a soproni hegyekbe. Emellett persze különböző népszerűsítő és felvilágosító programokat szervezünk a városban, ahová a szülők elhozhatják a csemetéiket. Persze benne van, hogy a gyereknek eltörhet a keze, agyrázkódást kaphat, de minden sportban ott a rizikó. Viszont a szülő – ha lebeszélni nem is tudja a gyerekét -, annyit megtehet, hogy ellenőrzi, megvannak-e a védőfelszerelései, megfelelő-e a kissrác bringája.

Jászberényi Sándor

forrás: Magyar Narancs