Sopron TV 2017-11-28

A Sopron TV beszámolója a 2. Tigrisek Karate Kupáról. A videóban 11:34-től

{youtube}clGiVv8JbRQ{/youtube}

ÉLMÉNYLÖVÉSZET AJÁNDÉKBA!

Nincs még karácsonyra ajándék ötlete?

Lepje meg szeretteit egy különleges sportélménnyel!
A négy különböző élmenylövészeti csomagunkkal biztosan célba talál!

Ajándékkártyáink postai úton is átvehetők! 

További információ az élménylövészet menüpont alatt!

A legmagasabb magyar szélmalom

Kihívással ajándékozta meg városát a kurucdombi szélmalom néhai építtetője Salzmann Károly. Olyan tornyot épített, ami Sopron egyik városképi szenzációja, de egyben egyik súlyos gondjává is vált az elmúlt 172 év során. A legkevésbé gabonaőrlésre használták fel néhány évig, aztán évtizedeken át csak állt, és áll most is minden különösebb funkció nélkül, de hajthatatlanul.Mire lehetett volna hasznosítani, ha a derék osztrák vállalkozó nem épít a szélmalom köré lakóépületeket, és nem megy tönkre idő előtt nagyszabású vállalkozásának anyagi terhei miatt? Lehetett volna belőle mondjuk kilátó, víztorony, gabonatároló, ha a szűkösebb közép-európai lehetőségeket szemléljük. Ám egy milliárdossá vált tengerentúli, akár mulató központot is építhetett volna belőle, amolyan Moulin Sopront. Igen ám, de a megépített lakások szinte kínáltatták magukat. Költözzön be előbb a katonaság, aztán költözzenek be később a rászorulók. Így létesült  itt 48 lakás és még fiókkönyvtár is. De a torony az bizony áll. Nem kíván összeomlani, annak ellenére is, hogy a mindenkori városvezetés soha nem erőltette meg magát különösebben, amikor a közpénztárat kellett volna jobban megnyitni a szélmalom javára. Nevezetes kilátók épültek Sopron sok-sok szegletében, de valahogy ezt senki sem látta meg- pedig elég magas – senki sem találta erre a célra alkalmasnak. Magasabban áll, mint a Tűztorony, a városi templomok és egyéb égre törő építményeink. Maradt hát a kényelmesebb megoldás, laktanya a katonáknak, lakások a rászorulóknak. Most is ez a helyzet, de a torony olyan magas és annyira egyedi, hogy mindig megakadt a szeme rajta mindenkinek. Hát nem lehetne ezt a fránya tornyot mégiscsak hasznosítani végre ? Ez nem őrölt csak alig két évtizeden át, aztán meg csak úgy állt és áll most is, valami internetes cég babrálja rajta a jobb vételt. Ötlet persze mindig is volt, jelentkező is bőven, de azok megbuktak, vagy megbuktatták őket. A szélmalom meg csak áll a régiek sorában, Európában a legmagasabb tíz között, Magyarországon elsőként és egyediként. Hollandus mintára készült, nem a “bakos ” németre. Téglából és mészkőből, igazán eredeti, sehol nem találni hozzá hasonlót. De mit lehetne kezdeni vele? Már 1958-ban műemléki védelem alá helyezték. Az idő azonban múlik, az anyag romlik, a feljáró lépcsők, a fazsindelyes tető korhadozik. Egyáltalán hogyan bírt ki ez az építmény 172 évet? Világháborúk, forradalmak nem tudták ledönteni. Lebontani? Azt senki sem merné. ( Vagy ha mégis olyan állapotba kerülne?) Azért ennyire talán nem vagyunk barbárok. De hát akkor mit lehetne vele tenni. Kínos a kérdés, mert végre már tenni kéne vele valamit. Ám ahogy múlik az idő a költségek is növekednek. A szélmalom pedig makacsul áll, a tetejéből rálátni a Kis-Kárpátok hegyvonulataira, a Keleti Alpok teljes méltóságára. Szép és terhes örökség is ez egyben. Sopron egyik nagy kihívása, vajon lesz-e valaki aki felvállalja a megoldását? Addig is, gyönyörködjünk a büszke tornyunkban, amely mostohább sorsú, mint a Tűztorony, mint bármelyik épített magaslatunk, de legalább olyan kitartóan állja az idők rohamát, mint azok egy nagyratörő, de elbukó néhai vállalkozó Salzmann Károly jóvoltából. Mert ennek a toronynak úgy látszik elegendő az is, ha csak megcsodálják, ha csak elismerik méltóságát: “Nézd milyen különös ez a torony!” Kevéssel is beéri. Apróbb javítgatások segítségével is állja a szelek rohamát, pedig azok a Kuruc-domb tetején a legerősebbek városszerte. Jól tudta ezt az építője.

Beharangozó: SMAFC – MAFC II.

Férfi NB I. B – Zöld csoport – Alapszakasz – 4. forduló

SMAFC – MAFC II.

2017. december 1., péntek,  19.30 – Sopron, Krasznai Ferenc Egyetemi Sportcsarnok

Rátvay Tamás:

„Egy elmaradt mérkőzést pótolunk péntek este. A tabellára nézve távol vagyunk egymástól és ebben az esetben ez ránk nézve pozitív eredményt kell, hogy jelentsen. DE nálunk is egyre többen fáradtak, a sok mérkőzés miatt kevesebbet edzettünk együtt. Az ellenfélnek vannak jó képességű játékosai akiket semlegesítenünk kell egy kemény védekezéssel és támadásainkat továbbra is az eddigiekhez hasonlóan kell végrehajtani, akkor nem marad el a siker.”

20171201_beharangozo.jpg

Korai ébredés

Ezt az elbeszélést egy kis karácsonyi előzetesként írtam meg. Velem történt meg évtizedekkel ezelőtt. Azóta is úgy tartom, hogy bár akkor még kevéssé ismertem az önzetlenség, az áldozatvállalás szívmelengető örömét, ez egy életre szóló lecke volt számomra. Jézus szavait juttatják eszembe, és azt, mi emberek milyen gyakran restek vagyunk a jóra és nem halljuk  meg a segítségért kiáltó szavakat : “Bizony mondom nektekamit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek azt.

Az öreg már harmadik napja részeg volt. Görnyedt testét egy caritas felsőkabátba bugyolálva a Béke szálló bejárati lépcsőin üldögélt, és halkan zokogott. A furcsa karácsonyi eső elmosta a kisváros piszkát, az aszfalt gödreiben felgyülemlett tócsák valószínűtlen fényeket táncoltattak. Alig járt valaki az utcán. A legtöbb családnál már villogtak a karácsonyfa színes égői, az üzletek és a kocsmák kiürültek, csak a Duna felől hallatszott egy uszály fojtott kürthangja.

A kisfiú hazafelé tartott. Mint mindig karácsonykor, az utolsó pillanatban küldték el szódáért. Még szerencse, hogy megkapta. Így nem késett túl sokat, hiszen apja rossz szokásához híven még mindig a munkát hajszolta, javította az elromlott rádiókat és tévéket, mert az ünnepi műsort mindenki látni, hallani akarta.

Először azt hitte egy sebzett kutya fekszik ott a lépcsőkön.Közelebb hajolt és akkor felismerte a görnyedt tartású embert.

– Hát te vagy Vili, hogy a fene vinne el, de megijesztettél – fordult az öreg felé. – Megint berúgtál, majd elver az asszony.

-Nem baj – hüppögte az öreg eltorzult arcát felemelve. Most valóban egy agyonvert kutyára hasonlított, amint az utcalámpa fényében szeme alig észrevehetően felcsillant.

-Ellopták a narancsomat -nyögte ki nagy nehezen.

-Mit? – kérdezte a kisfiú.

-Ott maradt a kocsmában. A bátyám küldte Pestről, de elhagytam. Istenem, azt is elhagytam-azzal megint panaszos sírásba fogott.

-Elhozzam? – kérdezte tétován a gyerek, de inkább önmagától.

-Maradj itt, meg ne próbálj felkelni! -szólt az öregnek. – Idehozom a narancsodat. Azzal visszafordult abba az irányba, ahonnan az imént jött. Kicsit félt, amikor belépett a lúgszerűen maró füstbe, mert benn vad vitában cibálta egymást két torzonborz alak, rajtuk kívül csak a pult mögött állt valaki.

-Na mi kéne? -fordult a nagydarab ember a fiúhoz.

-A Vili itt hagyta a narancsát, kérném szépen, ha megtalálná…

-Na az a vénember már megint a sárgaföldig leitta magát. Itt kapkodta a poharakat az asztalokról, amit mások meghagytak, a nyálukat meg a büdös dohánylét csorgatták belé. Állat az ilyen, nem ember. Egy fillére sem volt, de narancsra valahonnan tellett neki. Hát itt van nesze, nem gondoltam, hogy valaki is visszajön érte.

A kisfiú szíve nagyot dobbant. Elkapta a felé nyújtott sáros zacskót, aztán még hallotta hogy a kocsmáros káromkodik egyet. A friss levegőn mélyet lélegzett. Az eső már elállt és valahonnan a Csendes éj ismert dallamát hozta felé a szél.

– Na ideje, hogy végre otthon legyek- gondolta- és futásnak eredt. Amikor az öreghez ért, látta, hogy már alszik. Nem ébresztette fel, hanem a zacskó narancsot az ölébe csúsztatta.  – Majd szólok a feleségének- határozta el. Erre azonban már nem maradt ideje, mert az apja végre megérkezett, és feldíszítették a karácsonyfát is. Amikor a Mennyből az angyalt énekelték egy pillanatra eszébe jutott a vén csavargó, akit mindenki tegezett a városban, és aki valamikor főúri inas volt a Rózsadombon. De amikor kishúgával játékba kezdett a gyönyörűen csillogó legókkal és matchboxokkal, a világ összeszűkült számára. Látta apját és anyját csókolózni a konyhában – ez végtelen nyugalommal töltötte el. Nem gondolt többé semmi rosszra, mintha az ablakot ostromló havas eső is szíve dobbanásának ütemét utánozta volna.

Késő délelőtt ébredt. Amikor felnyitotta szemét, Böske nénjét látta a konyhában, amint édesanyjának újságolt valamit izgatottan: -Képzeld Terka ezt a szerencsétlent ott találták a szálló lépcsőin megdermedve. Úgy mondják a könnyei ráfagytak az arcára. A kisfiú döbbenten fogta fel a szavak értelmét, majd elsötétült előtte a világ. Felugrott ki akart szaladni az udvarra, de édesanyja az utolsó pillanatban visszafogta.

– Hová futsz lelkem?- kérdezte döbbenten.

– Miattam történt! Én vagyok az oka! – kiáltozta a fiúcska. -Nem szóltam a feleségének ezért fagyott meg. Aztán rávetette magát az ágyra és a zokogástól egész testében megrázkódott. Még azt sem akarta észrevenni, amikor az édesanyja gyengéden átölelte a vállát, és hűvös , sima kezét a homlokára tette: – Nem vagy te hibás kisfiam! Az élet ilyen kegyetlen! – suttogta neki halkan. A kisfiú azonban még sokáig nem törődött bele az első igazi kudarcába. Számára megváltoztak attól fogva a karácsonyok. Lassan -lassan eltávolodott mindaz, ami az ünnepek gyermeki romantikáját adta. Csak a fájó emléke maradt meg egy korai ébredésnek.

 

 

Mentsük meg a kutakat!

Sopron annyira gazdag a múlt köztárgyaiból, hogy szinte észre sem vesszük, ha eltűnik egy régi kerékvető, míves ajtókilincs, öntöttvaskút, csizmakaparó. Az utóbbi években mégis szemmel láthatóan megindult egy folyamat, aminek a vége a kellő óvás híján a teljes pusztulás lehet. Pedig ezek a tárgyak a történelem tanúi is. Akadnak olyan cizellált ajtókilincsek, amelyeket még Berzsenyi és Petőfi, gróf Széchenyi István is megnyithatott. Léteznek olyan kerékvetők, például a 48-as laktanya bejáratánál, amelyek mellett IV. Károly automobilja is kigördült. Erről korabeli fotó is tanúskodik.Jobban kellene ezeket védenünk, nyilvántartásba venni és műemléki tárgyként kezelni. Jó ötlet lenne például, ha az iskolák tanulói védelmet vállalnának felettük. Ápolnák, gondoznák, lefényképeznék. A Városszépítők is közreműködhetnének ebben, mert sok elpusztult már, megrongálták, vagy éppen ellopták, újakra, “modernekre” cserélték, mint a kilincseket. Régi felvételeken látszanak már csak, pedig egykor milyen patinássá és hangulatossá varázsolták Sopront. Számos belső udvarban még akadnak karos kutak is. Ezeket öntöttvasból készítették, és a kifolyó cső végén egy sasfej díszelgett. Sokat még a 19. század legvégén felszereltek, mivel Sopronban már 1892-ben átadták az országban harmadikként a vízművet, a város kiváló ellátottsággal rendelkezett. A fényképen látható karos kúton büszkén díszeleg a Sopron név. Kevés város mondhatja el magáról, hogy még mindig viszonylag nagy számban itt-ott láthatóak az ilyen közkutak. Sajnos valószínűleg már egyik sem ad vizet. A fotón megfigyelhető Fehér úti még néhány évvel ezelőtt használható volt. Vajon hány szőlőműves, gazdaember, vagy éppen  csak egyszerű vándor állt meg mellette, hogy szomját oltsa, állatait megitassa. Kiváló vize volt évtizedekig, amíg a műtrágyás gazdálkodás miatt ivóvíznek többé már nem volt alkalmas.

Aki megmentette Sopront a tankágyúzástól

Sopronban nincsenek az 1956-os forradalomnak mártírjai. Vértelen volt a felkelés. Ez pedig egyetlen tüzérszázadosnak Fekete Lászlónak köszönhető. Bizonyosak lehetünk benne a forradalmi ifjúság életét adta volna a szabadságharcért és az oroszok rommá lőhették volna a várost. Akárhány forradalmárral, visszaemlékező szemtanúval beszélgettem is, mindig azt mondták: ” valaki hatástalanította a város határában felállított ütegeket,  így akadályozta meg a vérengzést”..

 

A napokban tudtam meg Kertes Zoltántól, aki személyesen is ismerte ezt a valakit, mivel munkatársa volt, hogy 1956. november 4-én Laci bácsi szerelte ki az ütőszögeket az ágyúkból. Ő alföldi származású ember volt, de 1954-ig Fertődön volt tüzértiszt, majd leszerelése után, kőművesként Sopronban helyezkedett el. Itt vált az egyik mesterévé Kertes Zoltánnak és tanította meg a fiatalembernek szakmája alapfogásait. Aztán elárulta neki titkát is.

Azt már Nagy László, harmadéves soproni erdőmérnök hallgató visszaemlékezéséből  tudjuk, hogy ő és még két társa kapta a megbízást, személyautóval menjenek el a fertődi tüzéralkulathoz és a katonáktól kérjenek erősítést, nehézlövegeket is, hogy ellen tudjanak állni a szovjetek támadásának. A kiskatonák nagy lelkesedéssel fogadták őket. Parancsnokuk irányításával összeállítottak 6 ágyúból és több teherautóból álló menetoszlopot. A küldöttek velük indultak vissza Sopronba, hogy a forradalmi ifjúság osztagaival együtt felvegyék a harcot a szovjet tankokkal.11 óra után érkeztek Sopronba az egyetemhez. Innen teherautókon nótaszóval indultak Sopront megvédeni. Ekkor még nem tudták, hogy az ágyúkat előzőleg hatástalanították, azok használhatatlanok voltak. Nagycenk, Kópháza és Sopron előtt három vonalban álltak fel a 85-ös út két oldalán. Nagy László Maczka János nevű évfolyamtársával a szombathelyi vasút mellé került. Helyükről jól látták a 85-ös utat, a rá merőleges árok partján elhelyezkedő társaikat, és az út két oldalán leállított 1-1 ágyút.Talán két óra lehetett, amikor megjelentek az úton a T-54-esek. Az első tankon magyar zászló lengett és egy magyar katonatiszt állt a harckocsi tetején. A tankok megálltak az úton és fegyverei­ket a védővonalra irányították. Hosszúnak tűnő, néhány perces néma csend után a fiatalság elindult a tankok felé, lerakták a fegyvereket és tankok a kíséretében a 85-ös országúton gyalog indultak vissza Sopronba. Ekkor már meggyőződhettek róla, hogy az ütegeiket használhatatlanná tették és így megmentették az életüket.

Fekete László mentette meg őket, és ha úgy vesszük, akár árulónak is nevezhetnénk, hiszen nem vette fel a reménytelen küzdelmet, nem vezérelte a biztos halálba a soproni egyetemistákat. De ő ennél többet is tett, amint a hat ágyúból tüzet zúdítottak volna az oroszokra,  a bosszú bizonyosan nem maradt volna el, és a városlakók sem úszták volna meg ép bőrrel a tankágyúzást. Ezért Laci bácsi szerintem nem áruló volt, csak egy józan gondolkodású tüzérszázados, aki  fel tudta mérni az ellenállás véres következményeit. Illene őt megnevezni minden visszaemlékezésben és a történelmi dokumentumokban is, mert csak akkor mondhatjuk el igazán büszkén, hogy “városunkban vér és erőszak nélküli tiszta forradalom” zajlott azokban a napokban.

A történethez tartozik még az is, hogy Kertes Zoltán, aki tanítványa volt a néhai leszerelt hivatásos katonának, maga is látta még a főútról félrenyomott lövegeket. November végéig hirdették a soproni különös történet emlékét. Fekete László három évvel ezelőtt halt meg. Sírja a harkai temetőben van.

[contact-form] [contact-form]

forradalom emlékét. Fekete László három évvel ezelőtt halt meg, sírja a harkai temetőben van.

Panoráma a sírokra

Megint egy építkezés Sopronban, ahol padlógázon a lakásbiznisz. A tervezők, a kivitelezők vélhetően betartják a jogszabályokat, éppen még megfelelő távolságra húzzák fel az épületeket az evangélikus temető falától. A holtakat pedig már úgysem lehet megkérdezni, mit szólnak a sírjaik fölé terebélyesedő új lakóparkhoz. Valljuk be, ahhoz azonban furcsa ízlés kell, hogy valaki a jó időben erkélyére kiülve,  kávét kortyolgatva, süteményt majszolgatva, mondjuk éppen az időszerűen lezajló temetési szertartás panorámáját nézegesse.A soproni evangélikus temető egészen egyedi hangulattal bír. A város többnyire német ajkú őslakosságának leszármazottai nyugszanak a mívesen faragott kövek alatt. Mesteremberek, szőlőművesek, iparosok, kereskedők, hivatalnokok, tanárok, a polgárcímet többszörösen is kiérdemelt városlakók végső nyughelyei vannak itt. Minden jó érzésű ember szívesen emlékezik rájuk. Ők azok, akik sokat tettek szülővárosukért, szorgalmas munkával, tisztességgel és helytállással a legnehezebb időkben is, érthető büszkeséggel gyarapították a királyi várost fizikai és szellemi erővel egyaránt. Megérdemelték összetartó közösségüket és akárhogy is vesszük, ma is abban léteznek poraik, amelyek mellett elhaladva, egy-egy feliratot kisilabizálva, kicsit eggyé válik az ember néhai világukkal, kicsit talán el is érzékenyül a szíve, mert részese lesz annak a több évszázados  alkotásnak, amit ma Sopronnak nevezünk, és amit a kövek alatt lévők hoztak tető alá két kezük és értelmük megfeszített munkájával.

Bizony lelki finomság, valami napjaink túlságosan haszonelvű világában nehezen kicsikarható érzékenység kellene ahhoz, hogy a tervező, kivitelező, értékesítő ne csupán önös érdekeire figyeljen, hanem a “civitas fidelissima” jelenben gyökerező múltjára is. Elismerem nehéz kérdés ez, mert a hasznosítható terület borzasztóan kevés, már minden talpalatnyi hely beépítve, de az igény hatalmas, a viszonylag nem túl nagy befektetéssel megszerezhető profit pedig égbekiáltóan csábító. Ám a temetők kényes helyek. Mindig is azok voltak.  Az Egyesült Államokban például tilos az ősi indián és telepes sírok fölé építkezni. Ez egy tabu, amit senki, még a legvadabb kapitalisták sem mernek megszegni. Itthon is sokan viszolyognak a felszámolt régi temetők helyén épülő új lakónegyedek ötletétől. Itt szerencsére nem erről van szó, a jó ízlés, a tisztelet, az ősök megbecsülése, a hagyomány íratlan törvénye, az értékőrzés vágya mégis arra int, hogy ez a Ravazd utcai történet nem egészen frankó.

Ezúttal a grundfociban maradt alul a SFAC gárdája

Győr Bácsa FC 4      –       Soproni FAC 1900 1

Győr 50 néző, vezette: Horváth Zoltán
Gólszerzők: Veller, Kalmár, Kurucz illetve Honyák

Mélyen önmaga tudása alatt játszó soproniak küzdelemben ugyan felvették a versenyt a hazaiakkal, ám összjáték, támadás vezetés tekintetében nem. Mindeközben a védelem is hozta az utóbbi hetek negatív formáját.
Korsós György: Az egész mérkőzésen a mi akaratunk érvényesült. Remek teljesítményt nyújtottunk az utolsó hazai mérkőzésünkön, gratulálok játékosaimnak.
Ágoston Zsolt: Úgy látszik csapatom három hete szabadságon van, csak elfelejtettünk erről szólni az ellenfelünknek, hogy ne verjenek meg bennünket…