Aki nem tudja, annak el kell mondani, hogy ez a blog egy már meglévőnek a folytatása. A rendszeres olvasók már tudják, az új olvasóknak meg infó:

Amikor egy helyről írok, az nem fizetett reklám. Sok esetben egyébként egyáltalán nem is reklám, mert jót csak akkor írok egy helyről, ha maradéktalanul elégedett vagyok vele.

Ezek a  bejegyzések inkább arról szólnak, hogy milyen élményeket szereztem (tünk) a barangolásaink során.

A pontosság kedvéért azt is el kell mondani, hogy bár vannak elvárásaink, és a véleményemet nyilvánosan is elmondom (már amennyire egy alig olvasott blog nyilvánosságnak számít), nem vagyunk gasztroturisták. Egyszerűen megosztom a tapasztalatainkat másokkal is.

Amikor elmegyünk egy helyre, biztosan sokat megtudunk az ottani emberekről, egy-egy helyiek által is látogatott kocsmában, étteremben. Nem volt ez másként ezuttal sem, most Sopronban.

Előre csak egy éttermet néztünk ki, amit aztán alig találtunk meg. Nem árulok el titkot ha azt mondom, hogy talán nem is baj!

Első nap bementünk a belvárosba, ahol több a fogászat, mint az összes többi településen együtt véve. Meg a szépségszalonok. Viszont osztrák alig volt, de úgy általában véve turista sem. Vagy az amúgy ősziesbe forduló idő miatt, vagy mert már nem sikk átruccanni hozzánk. Ebben persze lehet valami, mert már innen járunk át vásárolni “vínernojstattba”.

De most az éttermekről akartam beszélni. Összesen három helyet próbáltunk ki. Egyet az óvárosban, de oda eleve csak forraltborozni mentünk be. A kínálatuk inkább mondható szerénynek, az áraik meg inkább nem. Egy sajttál, vagy kolbászos-fatáűnyéros ára majdnem főétel árban volt, mással meg nem tudtak szolgálni. A hely egyébként nagyon hangulatos a hatalmas búboskemencével, és a pincével. És helyiek járnak ide, meg az egyetemisták. A neve, ha jól emlékszem Cézár pince, kicsit nagyzolós.

Amit kinéztünk, Corso étterem névre hallgat. Nem tudom mi késztet ma egy étteemtulajdonost arra, hogy álszecessziós majdnem elegáns környezetet alakítson ki, de úgy tűnik, hogy az átruccanó osztrákok kedvelik, mert magyar szót nem hallottunk a dugigtömött étteremben.

Az furcsa, hogy elegánsak is akarnak lenni, meg olcsók is a menürendszerrel. Ezt valószínűleg csak a minőségi kompromisszumokkal lehet elérni. A félelmeink beigazolódtak az első fél pillanatban. Pincér jön, étlapot dug az orrunk alá, és rátér a lényegre: Inni mit hozhat?

Kedves rendelt egy teát, én meg megkérdeztem milyen sör van. Ezzel egy futurisztikus párbeszédet indítottam el. A válaszban felsorolta a csapoltakat, amit soha nem iszom idegen helyen, majd az üvegesekkel folytatta. A sor végén az egyetlen magyar sörrel, Dreher. Ezt kértem. Erre közölte, hogy abból sajnos csak alkoholmentes vabn, mire én azt válaszoltam, hogy akkor ez az item most kimarad. Bólintott, majd megkérdezte, hogy és inni mit hozhat? (…)

Ez most vagy egyféle túlfűtött szolgálatkészség, vagy a figyelem teljes hiánya. Mivel nekem amúgy is túlzsúfolt és kényelmetlennek tűnt a hely, gyorsan megállapodtunk egymásközt, hogy nem itt fogunk enni.

Pincér kihozta a teát és kérdezte sikerült-e döntenünk. Persze a döntésünknek, hogy továbbmegyünk, nem örült. lesajnálóan sóhajtott és elment. Mi meg döbbenten néztük a csőrétől félig megfosztott keakiöntőt, a nem hozzáillő alátéten billegő csészét és a citromkinyomóban árválkodó hajszálvékony citromfélszeletet… (no comment)

Korábban egy eldugott kapualjban találtunk egy rendkívül ígéretesnek tűnő helyet, ami azzal rontotta el, hogy a kínáló táblára elfelejtettek magyarul írni. Ez nem teljesen igaz, mert a szalontüdőt és a pörköltet nem tükörfordították le németre.

Ellenben az udvar legvégén megtaláltuk “A” helyet. Country pub (oder bierstube). Nálam az már nyerő pozíció, hogy nincs zsúfoltság, ami persze a tulajnak nem biztos, hogy ugyanilyen örvendetes. vagy az én ízlésemmel van baj, hogy azokat a helyeket szeretem, amiket viszont mások nem.

Abban viszont biztos vagyok, hogy semmi bánnivalónk nem volt, hogy háromnapos soproni kirándulásunk alatt csak itt ebédeltünk. Hétköznap menü van, de nem ám a huszonhatféle előregyártott kombináció, hanem egy, de az olyan, mint ha az anyánk főzte volna. Nem bírom, ha egy hely többnek vagy másnak akar látszani, mint ami. Ez a hely meg épp annak mutatja magát. Kicsi, de nagyon hangulatos, barátságos hely.

Az sem meglepő ezután, hogy egész Sopronban itt találtunk mosolygós és barátságos embereket. Nem mintha ellenségesek volnának errefelé a népek, de semmiképp nem segítőkészek. Nem így ezen a helyen, ahol a első nap jót beszélgettünk a helyiekkel, a felszolgálólánnyal, másnap meg a tulajjal is.

Sajnálnám, ha megszűnne a hely, igazán kár lenne, így aztán csak buzdítani tudok mindenkit, hogy ha módja van, látogassa a soproni Country sörözőt, aminek a pontos címét nem tudom megmondani, de a Várkerületen van. Méghozzá abban a kapualjban, ahol a Tokaji étterem van kívül. Ez egyébként a vasútállomásra vezető úthoz esik közel.

Csak egy kis ízelítőnek a kínálatból: Első nap babgulyás volt a menü sajtos pogácsával. Másnap csontleves és vadas zsemlegombóccal. harmadnap, szombat lévén nem volt menü, de választhattunk a frissensültekből. Volt bécsiszelet (offkorz), cigánypecsenye, betyár pecsenye, hasáb és héjában sült krumpli, savanyúk, a szokásosak.

Semmi flikk-flakk, semmi felesleges ciráda, de a kaját a tulaj teljes szívvel, lélekkel készíti. Ahogy mondja, olyat ad a vendégnek, amit maga is szívesen megeszik. A menüt meg az édesanyja készíti. Az is teljesen hibátlan házias ízvilág.

A hely nem elegánys, inkább családias, tényleg countrys. Olcsó, de abszolút megbízható. Az étlap rövid, de kifogástalanul készítenek mindent. És az is biztos, hogy este tízkor mindenkit kitesznek, nincs tovább nyitva tartás.

Utoljára még megebédeltünk a vonat indulása előtt, löktünk néhány italt, vagy is én söröztem, kedves meg teázott, aztán elégedetten indultunk haza. Akkor még nem sejtettük, hogy az elégedettség rögtön az út elején elillan a vonaton, de ez egy másik történet.